André Albel: Európai szivárvány
(Szerzői kiadás, Gyula, 2011, lektorálta és szerkesztette Reviczky Béla)

Még a tavaszi koronás karantén előtt kaptam Magyarországról, postán, egy könyvet. Szerzője a Facebookon kért meg, hogy olvassam el. Félretettem, majd átlapoztam, beleolvastam, azután megint letettem. Az igazság az, hogy az állandó vírus-hírek és a 65 éven felüliek átlagon felüli fenyegetettségének sűrű hangoztatása közepette nem nagyon volt kedvem sem írni, sem olvasni. Azután az első hullám fogytán eljött a lazítás, végre ki lehetett mozdulni és lassan-lassan visszatért a betűk utáni vágyam.
Amikor találomra megint kinyitottam a könyvet, ezzel a Borges idézettel találkoztam: „ Egy ember elhatározza, hogy lerajzolja a világot. Múlnak az évek, s ő tájak, országok, hegyek, öblök, hajók, szigetek, halak, házak, szerszámok, csillagok, lovak és emberek képével tölti ki a teret. Halála előtt nem sokkal veszi észre, hogy e gondos vonal-útvesztő a saját arcvonásait ábrázolja.” És elkezdtem most már alaposabban beleolvasni a könyvbe. De most sem az elejétől a végéig, hanem vissza-visszatérve oldalakra, fejezetekre. És elgondolkodva, hadd fürkésszem ki alaposabban a számomra ismeretlen szerző arcvonásait.
Ami nem volt egyszerű, hiszen a jelenleg Gyulán élő Albel Andor (1945) családjában megtestesül a fél Európa. Ősei az idők folyamán Itáliából, Belgiumból, Németországból, Cseh-Morvaországból, Romániából, Ausztriából, Buda környéki településekről találkoztak össze a régi Magyarország kellős közepén. Nem valamiféle, csupán kronológia vagy geográfia alapján rendszerbe szedett családtörténeteket vázol fel a szerző, hanem örökölt naplók, levelek, okmányok és fotók alapján igyekszik belelátni és beleérezni a különböző korokba, a 19–20. század fordulójának eseményeibe, a világháborúkba, az 1945 utáni évekbe. Mindaz, amit leír, amolyan mikrotörténelem. Néha kissé nehezen követhetően szerteágazó, néha vissza-visszatérő, a nagytörténelembe a hétköznapi sorsokat többszörösen is beágyazó, de mindenképpen sokszínű és érdekes összegező pillantások az elmúlt másfél évszázadra, rengeteg erdélyi és romániai vonatkozással, amelyek mifelénk szinte ismeretlen részleteket bontanak ki a Turnu Severin-i és a Craiova-i katolikus életről ugyanúgy, mint a csíkszeredai gazdasági iskoláról, amelyben az 1940-es években az édesapja tanított. Vagy éppen a Lázár-rendről, azaz a lazarista nemzedékekről, akiknek egyik jeles, nyolcvanon túli képviselőjét Marosfőn verték agyba-főbe és nem is akármikor, hanem az 1989-es első szabad karácsonyunk napján.
Manapság divat a családfakutatás és gyakran emlegetik azt is, hogy az osztrák-magyar monarchia a maga sokszínűségével, szabad munkaerő és tőkeáramlásával, valamint sok-sok belső ellentétével megelőlegezte magát az Uniót. A mondat mindkét részének gazdag és érdekes illusztrációja ez a mintegy háromszáz oldalas, nagyformátumú könyv, amelynek kerettörténete megtalálható a család honlapján.