Egy képzelt találkozás margójára – A-nak.

Rápermetez barna szememre
a reggel első villanása
körbe fonja lassan a telket
minden mi más elmarad s mára
riadót fúj még némaságom –
hó takarja az alvó kertet

mintha nem is évkezdet volna
rabbá ejt újra most a vers
s bár rég kiszállnék, rám szól az óra:
honnan, hová, ennyi az élet
s mi marad ha a tél kikezd

nem szoktam elsietni semmit
s ha adni kell, az sem nehéz
sok árva lélek, néma tekintet
belém szorul a szó
s a föld felé tekintek –
a csend szirmain, ha könnyek égnek,
száll apró pernye ég felé

kacat és lom ami körülvesz
csorba világ, koldus valóság
ránk erőszakolt béna kor
csiszolatlan, kiszáradt lelkek
mosolyán mások ünnepelnek –
szekrényem mélyén rág a moly

ha megszólal bennem a költő
s arcom ráncain megjelennek
egy más dimenzió álmai
agyamban így születnek versek
kibomló rügyek vágyai

január átsiet az úton
kezet ráz velünk, szúr a szó –
s a kávéház hűvös magányán
szemünkből lágyan hull a hó.