(XXI. karantének)

Kényszerek rabjaként indulok,
mint ki templom elé állt,
de meg nem bocsájtatott.

Újév napján elmentem a Magyar Mártíremlékmű közelébe,
a Gabriel Garcia Márquez park mellé,
a Pozsonyi úti Református templom elé, a Nagy Folyamhoz.
Kegyetlen kék égből sütött a nap a(z) (csonka) országra.
Fények tükörjátékát bámultam a víz tarajló futásán,
az Árpád-híd pillérei visszavert sugárglóriában úsztak.

A rakpart lépcsői kiegyenesedett amfiteátrumot
színleltek a szigeti Grand Hotel látótávolságában.
Fehér szárnyú sirályok szálltak a kávébarna vízre,
otromba szennyből csitítva éhüket.

A túlparton a Makovecz-álmodta lyukas országzászló
lógott, szellő sem birizgálta rongyossá lobogtatott selymét.
Partig hallatszott, ahogy egy uszálykapitány üvöltözgetett.
A román vezényszavak
a fényözönben szelíddé kajánultak.

Hideg rakparti pad felső lécére ülök.
Párkányára a magánynak. Repülök.

A Szabadság-szobor átcsillog a Margit-sziget fölött,
s a Maroson túli elhagyott Azopan tornyát vélem
a Mátyás-templom bástya fölé emelkedésében.

Mi közöm nekem a Duna legszebb városához?
Más táj fényein nőttem, más egek alatt cseperedtem.
A Bolyaiak-téri fodrász mellől hordtam nagyapámnak
a sarki kocsmából az ürmös bort,
s az örök trafikból az unitárius templom nagyterme mellől,
a marosestit, meg a vöröszászlót – a napi híreket.
S nyáron a hentestől, persze, a Maros jegét a hűtőszekrénybe.
Az Oroszlányt csak a Bolyai-pálya felől ismertem,
onnan lestük tanáraink ritka mulatozását,
énektanárnő lakodalmát, történelem tanárunk torát.

Vad és korcs, tiszta és egész emlékek.
Akár zuzmó betonon, kövült rám
a már-kétségbe-sem-esés.

Egy gyűrűre emlékezem. Állok itt a Nagy Folyam partján.
Egy agyonkoptatott karikagyűrű,
nagyanyám karikagyűrűje,
amit a Milléniumi Kiállításon vett Pesten dédnagyapám,
miután megnézték maguknak jó alaposan a Feszty körképet,
s hazaindultak Gyergyóremetére,
hogy aztán már ne legyen se alkalmuk, se pénzük
elzarándokolni Kossuth sírjához sem.
A gyűrűt Édesanyám adta nekem, ki maga sem láthatta soha
a kopott vásznaiból Főnixként kibomló,
új székhelyű, képét a Honfoglalásnak.
A gyűrűt a Nagy Folyamba akartam vetni,
mikor csonka(országi) létet választottunk magunknak.
De kellett az a vékonyka kis gyűrű aranya lányom
fülbevalójához. Így hát benne él tovább a honvágy.

Új év első napja. A Margit-hídon forgalom alig,
pár jégcsap orgonáz a sziget alsó csúcsa alatt,
kávébarna színű vízbe ömlik a Nagyszálló fölös tiszta hévvize.
Le-lebénul, megakad a Nagy Folyam,
mint egy kádnyi emlék lassan csatornába ömlő vize,
mielőtt még a Coriolis-erő tehetetlensége
örvénylésre kényszeríti a Fekete-erdőből
a Fekete-tengerbe vágyó szennyesét Európának.

A csonka ország nagyon rossz anya.
Megtartani nem tud, eldobni sem igazán.
(Mint ahogy én sem dobtam széles
ívben a Dunába azt a jegygyűrűt.)
Föl nem ismer, pedig egy nyelvet beszélünk.
De más az …akcentusunk.
Murokország szavai idegenek e tájon.

Tegnap visszaszöktem a gyerekkor házába
az Ebhátra. A meggyfát kivágták,
a régi városháza és udvarunk közé feljáró folyosót
vágtak szent helyünkre, a(z) (iskola)Pályára.
A kisszobámból mosókonyha lett,
az egykor Tentameneket rejtő pince árván tátong,
rég nem sarvalódik káposzta a hordóban,
bodza-pezsgő spanyolviasszal pecsételt dugója sem robban,
s almák érésgáza sem émelyíti a pincébe tévedőt.
A titkos boltív már nem búvóhelye tiltott könyveknek.
Arcom előtt gyertyával űztem a pókhálót a pince mélyén,
ahol dédnagynéném tulipános ládájában aludták hosszú álmukat
Szabó Dezsők, Makkaik, Bánffyk, Nyírők.

Mint halvány gondolat töredezik a jég a Nagy Folyam partján,
örvény sodorja dirib-darabjait a nyílt víz felé,
s nekiüti a Margit-híd lábának.

Egy odatévedt fenyő didereg a Bodor-kút előtt,
reszkető felfénylő folt. Ősztől ittfelejtett lomblevél vagy rigó
ül sötéten egyik ágán(?) Eldönthetetlen.
Fázom a magányos emlékek sodorvizében.

Ahogy felcsillan a keleti ég alján
az alacsonyan megülő felhők alól a kelő nap-
– otthon órával hamarabb virrad -,
felfehérlik az inggallérnyi hó az Erzsébet kilátó alatt.
a Hármashatárhegy tornya felhőbe lóg,
képzeletem szülte sárkányrepülők vergődnek
az azúrkékben napnyugat felé,
– mint egykor a vitorlázó repülőgépek
a cukorgyári focipálya fölött, ahogy
a régi kétmotoros felhúzta őket a fejünk fölé.

Nem értjük egymást. A csonka ország meg én.
Hallgatunk hát. Őrizzük – ki-ki – saját titkaink.

Két nap (hét, hónap, év, évszázad) múlva (tán) hazarepülök
a Maros partra, Szentgyörgy alá, Vidrátszeg fölé,
keletre Remeteszegtől.
Nem állhat közénk sem idő, sem tér. Sem a Most hidege.
Megérkezésem az Ebháton lesz,
a Nagygát, a Somostető és a Kultúrpalota
(Bermuda-)háromszögében.

Most szabadabban indulhatok.
Mint ki a honvágy temploma elé érkezett.
És bebocsátatott.

2021. január 1.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ