Kémlelőnyílás az ablak,
a vaskapu becsapódik.
Kisírt szem az eltorzított város.

A szerző grafikája

Farkasszemet nézünk. Én és
a csonka fák, a döglött lovak, kutyák.
Túl sok a seb, a heg, az elvtársi igény,
egyre gyakrabban lükteti pulzusom:
ez a hajlék is elvérzik egyszer.
Jó lenne tudomásul venni – fagyos közönnyel –
az egymást keresztező kilátásokat,
a szívet sarkalló, fáradt rendszereket.
Nem tudni, meddig bírják,
meddig tarthatnak működésben
annyi rettegő apát és anyát,
annyi lihegő hosszútávfutást.
Látok, hallok és kószálok magamban.
Itt az idő – mondják és kiterelnek
vezetőszáron, végig a városon.
Képzelt templomban képzelt betegként
verejtékezem egy szűk kalitkában.
Asztalnál ülnek és várnak a bírák,
a cifra bölcsek, a képzett esküdtszék.
Feldúltan figyelik
a keresztet és a toronyórát.
A vádbeszéd sürgős, de végeláthatatlan,
mint sápadt, romlatlan gyermekkorom.
Via, veritas et vita – ego sum.
Egyetlen áldott plágium,
célvonal, célkereszt.
Statárium.