A lap belső felépítése szigorú hierarchiát követett. Rendszabályzat, heti tervek, kérlelhetetlen számonkérés. A gépezetnek működnie kellett. A hibákért, lemaradásokért szigorú dorgálás járt: tette a rovatvezető, a főszerkesztő–helyettes, a főszerkesztő, a KISZ- és pártszervezet. Az elemzések fő témája a pártosság, a cikkek ideológiai tartalma, az irányelvek betartása volt. A mívesség, a szép nyelvezet másodrangú szerepet játszott. A felettes szervek sem a jelzőket, a hasonlatokat kérték számon. A stílusra külön személy ügyelt: Károlyi Ibolya piros ceruzája ébresztett a valóságra: a rossz mondatszerkezetre, az oda nem illő szavakra. Az ifjú tollforgató lázongott. Ma tisztelettel gondolok rá, hisz rendre tanított. A szavak háztartásában sem lehet az ízeket össze-vissza keverni!
Hetente kétszer délután is be kellett menni a szerkesztőségbe. Ezek voltak a szebb órák. Ilyenkor még a főnökök is leereszkedtek hozzánk egy-egy oldottabb tereferére. A barátságok lineáris formában szövődtek: egyfelől a rangsorban azonos helyet betöltők, másfelől a pályakezdők kerültek közelebb egymáshoz. S volt egy harmadik szintű tagolódás is: az egyetemet végzetteké. Ezek voltak azok az évek, amikor ez a munkatársak kiválasztásánál már hangsúlyosabb szerephez jutott. Az akkori munkatársak közül Pusztai János, Gúzs Imre arca tűnik elő a múlt homályából. A sors fintora, hogy belépésem után nem sokkal, mindkettejüket – finoman szólva – eltanácsolták a laptól.
A magam helyének keresésében sokban segített volt évfolyamtársam, néhai Gencz György jelenléte. Ő az egyetem padjaiból került a laphoz. Tapasztalata, baráti szava sokszor lendített át a mélyponton. Miért ne mondanám ki: írásaim megnyirbálása, a meg–megismétlődő letolások elszomorítottak, szidtam magam, miért is hagytam ott azt a pályát, ahol otthonosan mozogtam. De visszaútról szó sem lehetett. A családalapítás, lakáskiutalás már nem adott lehetőséget arra, hogy csak magamra gondoljak, hogy a magam választotta ösvényről letérjek. Az idő nagy kártyavető: lassan nemcsak a napi munka kalodáit, hanem szépségeit is felfedeztem magamnak.
A baráti beszélgetések, a délutáni sörözések jelentették a tanulás pillanatait. A feladatul kapott témát előre megbeszéltük, tanácsokkal segítettük egymást, a terep tapasztalatait úgyszintén megvitattuk. Olyan volt ez, mint egy, a hierarchikus, párhuzamos iskola. Ott az utasítás és a számonkérés, itt az alkotói folyamat, a gondolattól az adott téma a megszövegezésig.
Ez segített abban, hogy lassan ráérezzek a munka ízére, hogy örömöt leljek abban, amit végzek. Ekkor, még 1965–66-ban – talán az elhagyott pálya miatti lelkiismeret-furdalás indíttatására – született meg az első recenzió is: George Călinescu: Ottilia titka című könyvéről. 1965. március 13-át írta a naptár.
Volt e világnak egy másik hozadéka is számomra. Egyfelől a terepjárás, ami lehetővé tette a bányavárosok – Kapnikbánya, Erzsébetbánya, Láposbánya – továbbá a felhagyott sóbányászathoz kötődő Aknasugatag és a festői környezetben fekvő Rónaszék népe, sajátosságai megismerése; a Kárpátok Borsabánya fölött megtekintett Árpád-vonal maradványa, a csodálatos havasi táj és a pásztorok életébe való betekintés. Másfelől a Szatmár és Nagykároly környéki síkvidék sajátosságainak felfedezése. A románok, magyarok, svábok lakta tájhaza élete, lakóinak lelki világa a társadalom sokszínűségét példázta számomra. Ezen túlmenően pedig az emberi kapcsolatépítés lehetőségét. Az én zárkózott természetem lassan kinyílt, a sok-sok életút, mint megannyi hatóerő eredője segített abban, hogy létszemléletem táguljon, új horizontokat fedezzen föl. Mennyire más volt a föld mélyében, sötét vájatokban dolgozó bányásznak a világról alkotott képe, mint a mezőkön dolgozó földműveseké, akik az élet teljességét a magtól a learatott termésig kísérte/kísérhette nyomon! Mennyire más volt a magas hegyek csúcsairól letekinteni és a völgyek színességéből érzékelni a természet csodáit, a természetét, amely más–más arcát mutatta felém! Mennyire más volt a csak a maga életéért, családjáért dolgozó ember és a közösség sorsáért felelős vezetők arculatának megismerése! A kitágult horizont új volt számomra. Sok időbe telt, amíg megtanultam – teljességgel sosem – rátaláltam az emberi lélek megnyitásának kulcsára. Különös vonzódással kerestem – talán a magam pálfordulásának okán – a vidéki értelmiségieket, kiváltképp a katedrán hűséggel megmaradókat, azt a belső késztetést, amely megtartotta őket a legeldugottabb falvakban is. Kerestem azokat az agrármérnököket, akik a tervutasítás kalodájában sem vesztették el hitüket a szakmában, akik nemcsak a kapott, a természet törvényeinek sokszor ellentmondó parancsokra figyeltek, nemcsak azoknak akartak, kényszerűségből, megfelelni, eleget tenni, hanem odafigyeltek azokra is, akik a szegénység ellenére is megmaradtak az ősi mesterség szeretetében, akik a szárba szökkenő kalász, a rügybontó gyümölcsfa, a borjadzó állatok körében élték életüket. Szerettem gyalogolni erdei utakon, falvakat összekötő ösvényeken/országúton, élvezni a természet csendjét, nyugalmát; segített gondolataimat rendezni, életem soráról elgondolkozni. Szerettem mindaddig, amikor a Halmi–Túrterebes közti úton egy juhászkutya meg nem támadott, fogait vicsorgatva fenyegetően közeledett. Szerencsémre, egy arra jövő szekér fogatosának ostorszíja elzavarta. Az eset megingatta bátorságomat, később meggondoltam, mily útakra vállalkozom, módosítva, magam számára, az írói axiómát: gyalogolni nem mindig jó.

Az 1968 februárjában bekövetkezett megyésítés új szakaszt nyitott életemben. Nagybányán csak hetilap maradt, ami jelentős személyzetcsökkentéssel járt. A Szatmár megyében indított Szatmári Hírlap munkatársa lettem. A váltás egyáltalán nem volt könnyű. Másfél éves ingázás nehezítette. Alig melegedhettünk meg nagybányai otthonunkban, 1969-ben költöznünk kellett. Szatmárnémeti a megállapodás ideje volt. Jövendő gyermekink születési helye, felnevelő otthona, életem, a rám váró feladatoknak való megfelelés új korszaka.
Szatmár megye jobb megismerése és a szakmában való elmélyülés, a tudatos cselekvés vágya közepette Zirkuli Péter pályatársam adott a kezembe egy, az újságírói szakma számára nagyon fontos alapművet: Bevezetés a szociológiába. Lengyel szerző műve volt. Valósággal fellelkesített, hisz bennem a társadalom, az azt formáló erővonalak jobb megismerését segíthette volna elő. A téma, ami megragadott, az a társadalmi mobilitás – az ingázás – volt, amit a gyorsított/erőszakolt iparosítás gerjesztett, indított el a szövetkezetesített falvakban. Avasújváros keltette fel a figyelmemet, ahonnan három irányba ingáztak a fiatalok: Nagybányára és a környékbeli bányakitermelésekbe, Szatmárnémeti főleg könnyűipari egységeibe, valamint a gyors fejlődésnek indult, iparosodó, frissen várossá avanzsált Avasfelsőfaluba. Lelkesedésemben fölvettem a kapcsolatot a kolozsvári egyetemi tanszékkel, ahonnan szakmai tanácsokkal, kérdőívekkel halmoztak el. A gondolat mégis kátyúba hullt. Talán mert éreztem, hogy felülmúlja a napi újságírói kötelező penzumokat, képességeimet? Vagy azért, mint ami miatt a diákkori idők kínálta lehetőség – a felsőbányai magyar bányász-szakszókincs összegyűjtésének a szándéka is – elakadt? Kellő önbizalomhiány, ambíció-szegénység? Ugyan ki tudná ma már erre a feleletet megadni? Súlyos, le nem törlesztett adósságaimat gyarapította.