MEK-olvasmányok: Jerome K. Jerome – Egy naplopó tűnődései

Már jó pár éve elérhető magyar nyelven az angol irodalom eme sajátos humorú, olvasmányos alkotása (magyarítását még a huszadik század elején biztosította nagy nevettetőnk, Karinthy Frigyes és angolul kitűnően tudó, nyelvzseninek tartott nénje, Karinthy Emma, aki nem egyszer segítette ki öccsét felvállalt fordtói munkájában, s minél jobban elmélyed benne az olvasó, annál inkább meggyőződik róla, hogy kézen-közön rokonlelkek találkoztak a könyv lapjain, amely a derűs mosoly mellett a harsány nevetésig biztosítja mindennapi humor-szükségletünket). Felhívnánk rá a figyelmet, már csak azért is, mert Jerome K. Jerome nem csupán egyetlen művével lopta be magát a magyar olvasó szívébe: elég, ha csak a Három ember egy csónakban, illetve a Három ember biciklin című vidám regényeit említjük. De az tény: az Egy naplopó tűnődései volt az a munka, ami széles körben felhívta a szerzőre a figyelmet, népszerűséget szerezvén számára és sajátos műfajának.
Olvasás közben arra ébred az ember, hogy úgy tűnik: mintha az angol író egyenesen magyar fordítója keze alá dolgozott volna – vannak pillanatok, amikor megesküdnénk, hogy Karinthy paradoxális agya dolgozik következetesen a szöveg hátterében, pedig talán „csak” konzsenialitásról van szó. Ha pedig azt is számításba vesszük, hogy az angol író nem csupán fordítója révén, hanem formailag amúgy is kötődik a magyarsághoz, akkor az iránta tanúsított érdeklődés csöppet sem mesterkélt.
Kiderült ugyanis, hogy a Jerome K. Jerome nevében szerényen megbúvó K. betű tulajdonképpen Klapka György 48-as magyar tábornokunk emlékére utal, aki angliai emigrációjában gyakori vendége volt a Jerome-családnak. E kötődésnek jobbára csak szimbolikus értéket érdemes tulajdonítani, az írót meghatározó körülmények közül az apa korai halála említendő inkább; az ifjú Jerome-ot az élet valósággal rákényszerítette, hogy igen fiatalon munkába álljon. Kalandos ifjúságából nem hiányzott a vasúti munka, majd a színészet világa hódította el, s egy vándortrupp tagja lett (hányattatásairól, élményeiről érdekfeszítő regény is született, s A kulisszák titkai cím alatt szintén fellapozható a MEK-en). Korán kezdett írni, kényszerű sorsa éjjeli menedékhelyekre is elvezette, az irodalmi érvényesülést a házassága hozta meg, amikor is szerfölött kalandos nászútjuk történetét papírra vetve komoly irodalmi sikert aratott.
Vídám, humoros hangvételű művei mellett színdarabokat is írt.
Lelkes utazóként bejárta Oroszországot és az Egyesült Államokat, két éven keresztül családjával Drezdában élt. Az I. világháborúban a fronton mentőautó sofőrként szolgált, ekkor már elmúlt ötven éves. Az átélt, megtapasztalt szenvedések keserű, kiábrándult embert faragtak belőle. Élete alkonyán megírta Életem és korom című önéletrajzi művét, majd hamarosan elhunyt.
Műveinek java olvasható magyarul, a Magyar Elektronikus Könyvtár három munkáját is elérhetővé tette , Egy naplopó tűnődései, A kulisszák titkaiÚtrakészen (kétnyelvű kiadvány) /CsG/


Jerome Klapka Jerome

Jerome K. Jerome: Szerelmi bájital készitése, használatbavétele

Itt-ott megkérdi valamelyik barátom: – A szőkét szeretem-e, vagy a barnát? A másik: Mit szeretsz jobban: alacsonyat, vagy magasat? Harmadik: Könnyü nőket szeretsz, vagy inkább komoly a kellemesebb társaság? Olyanformán érzem magam, mint valamikor bizonyos ifju hölgy, kitől aggódó szülei – az évek szaporodván és a jövedelem ahelyett, hogy növekednék, inkább csökken – megkérdezték, melyik tetszik neki a sok rendelkezésre álló széptevő közül? Azt mondja, épp ott a baj; neki is az a legnehezebb. Nem bir rájönni, hogy melyiket szereti legjobban. Olyan kedvesek valamennyien. Hogy választhatna egyetlenegyet? Avval aztán kizárja a többit a versenyből? Még a legjobban szerette volna, ha valamennyiökhöz férjhezadják.

Igy érzem, hasonlitok eme ifju hölgyhöz; talán kevésbbé szépségben, bájban, mint inkább határozatlanságban akkor, ha fenti kérdéseket intézik hozzám. Mintha valakitől a kedvenc ételét kérdenék. Van idő, mikor a legkedvesebb az ember előtt egy csésze tea, tojással. Máskor borjuszeletről lehet csak szó. Ha csak halat tudnék enni; holnap ugy vélem, sohse eszek többé halat életemben; kenyéren, tejen és rizspuddingen fogok élni. Ha hirtelenében megkérdeznek, mért eszek most leves helyett fagylaltot; mért kedvelem kaviárt a bifsztekhez, nem birnék felelni.

Szeretem én a magas, meg az alacsony nőket; szeretem a barnákat, meg a szőkéket; jókedvüeket és szomoruakat.

Ne haragudjatok meg érte, hölgyeim; ti vagytok az okai. Minden helyesen gondolkodó ember „általános” udvarló; hogy is lehetne máskép? Olyan különbözőek vagytok, mégis mind olyan bájosak a magatok nemében. S olyan nagy a férfisziv. El nem birod képzelni, bájos olvasónőm, milyen nagy a férfi szive: épp az a baja – néha a te bajod is.

Nem rajonghatok-e a pompás tulipánért, mert a szerény liljomot is szeretem? Nem csókolhatom meg az édes ibolyát, mert a királyi rózsa illata drága előttem?

– Persze, hogy nem, – felelné a rózsa. – Ha őbenne is látsz valami kitünő tulajdonságot, akkor semmi dolgod velem többet.

– Ha avval a szemérmetlen teremtéssel foglalkozol, – mondja a Liliom remegve, – akkor nem az a férfi vagy, akinek tartottalak. Isten áldjon.

– Csak eredj a babaarcu Ibolyádhoz, – kiált a tulipán, és megrázza büszke fejét. – Épp egymáshoz illetek.

Mikor visszamegyek a liliomhoz, kijelenti, hogy nem bir megbizni énbennem. Látott a többiekkel. Semmirekellőnek tart. Szép arca csupa fájdalom.

Szerelem nélkül élek hát, csak azért, mert tulsokat szeretek.

Csak azon csodálkozom, hogy a fiatalemberek egyáltalán nősülnek. Szörnyü mód nehéz lehet a választás. Hyde Parkban sétáltam a multkor este. Katonazenekar szivandalitó melódiákat huzott; a tömeg pompás hangulatban volt; ritkán ilyen derüs az angol ég. Köztük barangoltam és figyelmemet a nők kötötték le. Legnagyobb részük, azt hiszem, bolti lány, varrónők, meg a középosztály alsóbb elemei. Legszebb ruháikat, legcsinosabb kalapjaikat tették fel; legujabb keztyüjök a kezükön. Kettesben-hármasban ültek, tekergőztek; olyan boldogan csicseregtek, mint fiatal verebek a ruhaszáritó kötélen. Micsoda derült kép! Láttam már német mulató tömeget, meg franciát, olaszt is láttam, de sehol a világon nem látsz annyi csinos nőt, mint az angol középosztályban. Minden négy közül háromra érdemes volt egy-egy pillantást vesztegetni; minden második nő csinos és minden negyedik – tulzás nélkül mondom – szép. Ahogy ide-oda sétáltam, az az eszmém támadt, hogy részrehajthatatlan agglegény vagyok. Minden előitélettől ment. Asszonyt keresek; ugy képzelem – hisz csak mese – hogy mindezek a lányok hajlandók hozzám jönni feleségül. Csak választanom kell! Egész megzavarodtam. Voltak szép szőke lányok, kikre vétek volt nézni, sötétek, kiknek láttán felgyuladt a vér; aranyvöröshajuak, kiknek a szeme tengerzöld, s kiket a világ végéig lehetne követni; babaarcu lányok, kiket olyan jó volna szeretni, becézni; nemesvonásu szépségek, kiket imádhat a férfi; nevetősek, kikkel vigan áttáncolhatod az életet; komolyak, kikkel édes és szép volna az együttlét; házias lányok – szinte érzi az ember, minő pompás otthont tudnának teremteni; főznek, varrnak s drága, békés helyecskévé varázsolják a házat. Gonoszarcu lányok is kerülköztek, kiknek ha a szemébe pillantasz, minden jámbor érzés eltávozik belőled; kiknek a nevetése őrült karneválba fojtaná a világot. Olyan lányok, kikről szobrot lehetne állitani; olyanok, kiktől tanulni lehetne; meg a szomoru lányok, kiket az ember meg szeretne vigasztalni; jókedvü lányok, kik felviditanák az embert; kislányok, nagylányok; királynői formájuak és tündérszerüek.

Ha igy kellene választania az embernek feleséget? Husz-harmincezer közül? Vagy a lányt venné körül hirtelenében tizennyolcezer fiatalember, agglegény, kikről azt mondanák: válassza hamar azt, a melyiket akarja, de iparkodjék, mert sietni kell. Se a lány, se a fiu soha meg nem házasodna. A sors sokkal jóságosabb hozzánk. Megért bennünket, megsegit. Valamelyik párisi hotel halljában hallottam, hogy az egyik hölgy ajánlotta a másiknak a divatáruházát.

– Menjen a Maison Nouvelle-be; – ajánlotta a megkérdezett lelkesülten; – azoknak van egész Párisban a legnagyobb választékuk.

– Azt tudom, – felelt az első hölgy. – Hisz épp azért nem megyek oda. Egész megzavar. Ha hat kalapot látok, öt perc alatt megmondom, hogy melyik kell. Hatszáz láttára eljövök onnét kalap nélkül. Nem tud valami kis boltot?

A sors félrevonja a fiatal embereket, fiatal nőket.

– Jere velem ebbe a faluba, – mondja a Sors; – jere velem ennek a népes külvárosnak a mellékutcájába; jere ebbe a társaskörbe; ebbe a kápolnába.

Ebből a tizenhét fiatal hölgyből, kedves fiam, melyik kell? – ebből a tizenháromból melyiket szeretnéd a magadénak, leányom?

– Nem, miss; sajnálom, ma nem mutathatom meg az emeleti helyiségeket; nem jár itt a lift. De biztos vagyok benne, lesz valami ebben a teremben is, a mi megfelel az izlésének. Nézzen körül, kedvesem; majd lát valami használhatót.

– Nem sir; nem mutathatom meg most a szomszéd raktárt; oda nem vezethetünk senkit, csak egész különleges vevőinket. A legdrágább dolgainkat tartjuk abban a helyiségben. (Csak gyorsan le avval a függönnyel, Alkalom kisasszony. Nem megmondtam, hogy nem lehet.) Nem volna ez is megfelelő, uram? Ez a szin a legfrissebb divat. Igazán nagyon sokat vásárolnak belőle.

– Nem sir? Hát nem! Természetes. Nem mindenkinek ugyanaz az izlése. Tán valami sötét majd jobban áll. Azt a két barnát hozza csak, Alkalom kisasszony. Mindkettő bájos lányka, nem igaz, uram? A magasabbat ajánlanám. Csak egy pillanatra, engedelmet kérek. No mit tart róla uram; mintha egyenesen önre szabták volna, nem igaz? Az alacsonyabbat kedveli? Hogyne uram, hogyne; nem tesz semmit, nekünk teljesen mindegy. Mindkettőnek egy az ára. Nincs is különb dolog annál, mint hogy épp azt vegye az ember, a mit akar; mindig is mondtam. Nem sir; azt már nem, nem tehetem önnek félre a portékát, olyasmit nem teszünk soha. Különösen most; egyenesen keresik a barnákat. Épp ma reggel volt itt egy ur; ezt a bizonyosat nézte ki magának; ma este ujra eljön. Biz isten, nem vagyok már biztos benne, nem jön-e már… Hogyne uram, hogyne; ha ezt mindjárt megveszi, akkor megegyeztünk. (Rakja el a többieket, Alkalom kisasszony; erre meg jegyezze fel, hogy el van már adva.) Biztos vagyok benne, uram, tetszeni fog, ha hazaviszi. Köszönöm uram! Jónapot.

– No miss: hát látott már mindent? Igenis, miss; az is van raktáron abban az árban. (Zárja csak be azokat a felső ládákat, Alkalom kisasszony; sohse mutasson többet a raktárból, mint amennyit okvetlenül szükséges; az csak megzavarja a vevőt. Hányszor mondjam még?) Igenis, miss; önnek igaza van; biz ebbe a darabba van egy kis hiba. Valamennyinek van icipici hiányossága. Azt mondják a gyárban, nem tehetnek róla; az anyagban van a baj. Alig egyszer egy szezonban kapunk tökéletes darabot; ha megvan, a hölgyek nem is igen rajongnak érte. Majdnem valamennyi vevőnk jobb szereti, ha csekély hiányossága van az árunak. Azt mondják, az olyan jellegzetes. Nézze csak azt meg, miss. Ez nagyon jó viselet; meleg és nyugodt. Olyat szeretne, akibe több a szin? Hogyne, hogyne. Körülmény kisasszony; nyujtsa csak le azt a skatulyát. Nem, miss; ezekről nem állunk jót, hogy egy évnél tovább tartsanak; attól függ, hogyan használják, ó hogyne, miss; ezek itten eltartanak hosszu évekig. Hisz nem mondták önnek sokszor, hogy a nyugalmasabb, egyszerübb minták tovább tartanak? Bár mi ugy tapasztaltuk, hogy körülbelül mind hasonlitanak egymáshoz. Igazán nem lehet olyan pontosan megmondani egyikről se, a mig nem viseli. Nem szoktuk egyiket se melegebben ajánlani a másikánál. Mindenféle eshetőség áll fenn ennél, meg amannál is; az az áru természete. Mindig csak azt mondom a hölgyeknek: – Találja szépnek hisz önnek kell majd viselnie; aztán nem jó az olyan dolog, a mi mindjárt kezdetben nem tetszik. – Igenis, miss; ez csinos és jól is áll; igazán. Köszönöm, miss. Ezt félreteheti, Alkalom kisasszony. Vigyázzon, hogy el ne keveredjék azzal, a mi még nincs eladva.

Hasznos szerelmi bájital annak a kis keleti virágocskának a nedve, melyet Oberon cseppent a szemünkre, mig alszunk. Rögtön megoldja a nehéz kérdéseket. Istenem, hisz természetes; Helén sokkal csinosabb. Ugyan nézze meg csak Mariskát az ember! Hát lehet galambot hollóhoz hasonlitani! Hogy is kételkedhettünk egy percre is? Ez a Mr. Botom kitünő ember; olyan eszes, a milyen csinos. Oberon; hálásak vagyunk a gyógyirodért. Matilda Jane istennő; igazi királynő ez a Matilda Jane; Éva óta nem született olyan asszony, mint Matilda Jane. Egy kis szeplő van az orrán; – kicsiny, édes, piszécske orrán – és milyen szép az is. Nagy szemei felragyognak néha-néha bosszusan; milyen szép, pikáns dolog, mikor egy nő haragszik. William olyan drága, buta kis medve – mennyire szeretheti az ember a buta férfiakat – különösen, ha ahoz elég bölcsek, hogy szerelmesek legyenek belénk. Igaz; William nem ragyogó szónok; de milyen utálatos is az örökké csipogó férfi. Williamnak kiálló álla van; olyanféle, ami madárba nagyon csinos. Isten áldjon meg, Oberon, azért a kis orvosságért; ugyan kend be vele megint a szemünkhéjját. Tudod mit; adjál velünk egy palackkal utravalóul.

Ugyan mondd csak, mi jut eszedbe, Oberon? Odaadtad Pucknak, a gonosznak az üveget. Gyorsan vedd el tőle. Isten mentsen meg bennünket attól, hogy annál az imposztornál maradjon az ital. Isten óvjon meg bennünket Pucktól, amig még alszunk.

Vagy pedig tündérkirályfi, Oberon, ugy tekintsük bájitalod, mint a melyik szemeinket nyitja fel a helyett, hogy lezárná? Ismered a gólyamesét, mit a gyereknek mondanak el? a kislány, ki varangyosbéka volt nappal; csak a szép, sötét szemei maradtak meg. Csak éjjel, mikor a herceg a szivéhez szoritotta, – lám! – hirtelen átváltozott királykisasszonnyá. Asszonyok legszebbikévé, legszerelmesebbikévé. Ugyan sok lehet Marshlandban a királyi hölgy; pedig rossz az arcbőrük, gyér, szalmaszinü a hajuk; a bolondos királyfi lóra pattan, mégis holmi szolgálót környékez meg, kiben királynő rejtőzik talán. Boldog lehet a herceg, kinek szemeire Oberon cseppentett bájitalából.

Valamelyik kis szárazföldi városban – a nevét már nem tudom – függ egy kép valahol, melyet soha el nem felejtek. Azt sem tudnám biztosan megmondani, jó-e, vagy rossz az a festmény; bocsássanak meg a müvészek, hogy csak a tárgyra emlékszem. Férfit ábrázol, kit az utszélen keresztrefeszitenek. Nem mártir. Ha valaha valaki megérdemelte, hogy felakasszák, akkor ez volt az. Ennyit világosan megértet velünk a müvész. Még a halálküzdelem maszkja alatt is gonosz, áruló ez az arc. Parasztlány függ a kereszten; lábujjhegyen áll türelmes szamáron; az arcát felnyujtja a félhalott felé, hogy hajoljon le és csókolja meg az ajkát.

Tolvaj, áruló, csaló, minden bélyeg rajta van azon az arcon; de mi van a lárva, a vad külső mögött? Nem maradt ott valamelyes férfiasság; – gyöngéd érzés? Asszony kuszott a kereszthez, hogy megcsókolja: nem tesz ez tanuságot az érdekében, Uristen? Vak a szerelem; – vak biz az a hibáinkkal szemben is. Isten legyen velünk; nagyon rossz szemei volnának a Szerelemnek, ha nem volna vak. De mind a jót, mi bennünk van, élesen meglátja. Te megfeszitett lator, állj félre. Százan tesznek ellened tanuságot. Nincs senki, ki melletted szólna? Van; asszony, ki szeretett, látod őt, hatalmas Biró? Hadd beszéljen.

Messze tértem el a Hyde parktól és a leány-kiállitástól.

Elhaladnak előttem többször is; csevegnek, kacagnak, mosolyognak. Derüs a szemük a sok bohó gondolattól; lágy, muzsikás a hangjuk. Jókedvüek; szeretnék, ha más is az lenne.

Sokan már asszonyok; soknak közeli férjhezmenéshez van alapos reménye. A többi remél. Mi pedig, – én és ugy tizezer fiatal ember – igenis: én és ugy tizezer „fiatalember”; ugyan melyikünk nem tartja magát fiatal embernek? A világ lesz csak öregebb, nem mi. A gyerekek abbahagyják a játékot; megkomolyodnak; elhomályosul a lány szeme. Kicsit meredekebbek a dombok; meghosszabbodnak valamicskét a mértföldek. Nem olyan vigak a fiatalemberek dalai, mint a hogyan mi daloltunk. Kicsit hüvösebbek lettek a napok; kicsit élesebb a szél. Kicsit elvesztette zamatát a bor; nem olyan az uj tréfa, mint volt a régi. Prózaivá, kopottá váltak a többi fiuk; csak mi nem változtunk. Csak a világ lett öregebb. Gondtalan nevetésed nem aggaszt tehát, ifju olvasóm, ismétlem, hogy én, meg ugy tizezer fiatalember járkálunk itt a sok édes lányka közt; a fius szemünket, pillantásunkat vesszük elő: el vagyunk ragadtatva, megfogtak, behálóztak. De édes dolog lehet, velük tölteni az életünket; kis szolgálatokat tenni nekik, a miért a hála csupa édes mosoly. De drága dolog, eljátszogatni velük s hallani tuláradó nevetésüket; vigasztalni őket s látni hálás szemeiket. Igazán kellemes az élet. A házasság gondolata valami jóakaratu tündér agyában születhetett meg.

Visszamosolygunk rájuk; utat csinálunk nekik; felállunk a székünkről egy udvarias „Engedje meg, miss”, – vagy „Sohse tessék; jobb szeretek állni” – szólásformával. – Olyan szép az este, nem igaz? – S talán – mi van abban? – beszédbe elegyedünk ezekkel a véletlen utitársakkal az élet utján. Voltak köztünk bátor, elszánt szellemek, kik enyhe flirt erejéig el mertek menni velük. Néhányan ismertek néhányat közülök; ilyen szerencsés esetekben még több kedves dolgot is mondtak egymásnak. Az angol középosztályu fiatalember és fiatal nő nem valami ügyesek a flirtben. Be kell vallanom, hogy módszereink kicsit elefántszerüek; meg ugy estefelé talán kicsit hangosak is leszünk. De nem akartunk semmi rosszat; épp csak azon voltunk, hogy lehetőleg jól mulassunk, mulattassunk; hogy repüljön az amugy is rövid idő.

Távoli külvárosok messzi kis otthonai felé szállnak a gondolataim; a körülöttem volt vig fiuk és lányok öregebbnek, gondterhesebbnek tetszenek. Hát aztán? Nem kedvesek a régi arcok, ha a régi szemmel pillantunk rájuk, amelyik kicsit homályos is a szeretet fényétől? Gond, munka nem társai-e az örömnek, békének?

De mikor közelebb jöttem, láttam, hogy sok arc barázdás: savanyu és bosszus a tekintet; a hangok körülöttem eldurvultak. A bók, kedvesség mind átváltozott perpatvarrá, veszekedéssé. A bájos mosoly bosszus ráncba vész. Kevéssé látszanak avval törődni, hogy tessenek, mulattassanak; s olyan erős az elhatározásuk, hogy nem mulatnak, hogy nem tetszik nekik semmi.

Hát a flirtek! Uristen! Egész elfelejtették, hogyan kell flirtelni. Milyen kár érte pedig! Mind az éle keserü; mind az apró szolgálatot dörmögve végzik. Mintha megfagyott volna a levegő. Sötétség borult minden dolgokra.

Aztán valóságra ébredtem; rájöttem, hogy tovább maradtam ülve a székemen, mint a hogy akartam. Üres a sétány; elszéledtek a muzsikusok; lement a nap; felkeltem és hazafelé tartottam a megritkult tömegben.

Olyan érzéketlen a természet. Ingerel a Nő, mikor látjuk, mennyire aláveti magát egyetlen eszméjének: a fajfenntartásának.

„Sokasodjatok és szaporodjatok; hadd legyen mind népesebb az én világom.”

Hisz ezért neveli, öltözteti a fiatal lányokat Természet mama; ezért gyurja őket ügyes kézzel; festi őket pompás piros-fehérre. Ezért koronázza pompás hajjal; tanitja, mint kacagjanak, mosolyogjanak; muzsikássá teszi a hangjukat; ezért küldi őket a nagyvilágba, hogy megfogjanak, rabsorba ejtsenek bennünket.

– Nézd csak, milyen szép, – mondja a ravasz öregasszony, a Természet. „Vedd el magadnak; épits vele kis fészket a csinos külvárosokban; dolgozz érte, élj érte; tedd lehetővé, hogy táplálja, felnevelje a kicsinyeket, kiket majd küldök.”

S a vén százmellü Artemis a leánynak suttog: „Nem derék fickó? Ládd, hogy szeret; nézd, mennyire imád! Dolgozni fog érted, boldoggá tesz; otthont épit neked. Majd te leszel a gyermekei anyja.”

Aztán megfogják egymás kezét; reménynyel, szerelemmel teli; attól a perctől kezdve Természet anyónak semmi köze többé hozzájuk. Hadd jöjjenek a ráncok; hadd keményedjék érdessé a hangunk; hadd lobbanjon el a tüz, mit szivünkben gyujtott; hadd kusszon elő a balga önzés, miről mindketten azt hittük, hogy eltemettük. Hadd hozzon kelletlenséget, közömbösséget magával; gonosz gondolatot, kegyetlen szavakat hadd vegyitsen az életünkbe. Mit bánja ő? Megfogott bennünket és odaláncolt a szekeréhez. Mindnyájunk anyósa. Összehozta a fiatalokat; azontul pedig magukra hagyja őket. Szerethetünk vagy gyülölhetünk, mindegy az neki, a gonosznak.

Sokszor gondolkodom, vajjon a jókedvet nem lehetne-e tanitani. Üzleti dolgokban nem használunk érdes szót; nem mondunk egymásnak kellemetlenséget. Ahogy a pénztáros, asztal fölött áthajol, csupa mosoly, szeretetreméltóság a boltos; be is csukhatja a boltot, ha nem olyan. Az üzleti udvariasság alighanem szamárnak tartja a pöffeszkedő vásárlót, de óvakodik attól, hogy a véleményét nyilvánitsa. A City-ből számüzték a gyors szót, izgatott hangot. Mért nem látjuk be, hogy csakugy az érdekünk, ha számüzzük Tootingből és Hampsteadből is.

Milyen aggodalmasan boritotta a kis varrólány vállára a felöltőt a fiatalember, ki mellettem ült. Mikor a kislány kijelentette, hogy megunta már az üldögélést, gyorsan, készségesen felugrott, hogy sétáljon vele egyet; bár világos volt, hogy nagyon jól érzi magát ott, a hol van. Hát a lány! Nevetett az élcein; pedig nem voltak nagyon jók; ujak se voltak. Valószinüleg olvasta már őket hónapokkal ezelőtt a saját heti ujságjában. De boldoggá tette a fiatalembert a jámbor csalás. Kiváncsi vagyok, tiz év mulva is nevet-e majd hasonló élceken. Tiz év mulva is annyira fog igyekezni a fiu, hogy betakarja? Tapasztalat a fejét rázza; mulat a kérdésemen.

Szeretnék tanfolyamot nyitni házaspárok egymáshoz való viszonyáról, jókedvéről, bosszuságáról, csak attól tartok, az intézmény nem válna be. Tanitványok hiányoznának. A férjek tanácsolnák a feleségeiknek, hogy járjanak el szorgalmasan; nagylelküen felajánlanák a tandijat születésnapi ajándékul. Az asszony haragudna, hogy pénzt ilyen célra akar férjemuram kidobni. – Nem John, kedvesem, – mondaná önzetlenül, – neked nagyobb szükséged volna azokra a leckékre, mint jómagamnak. Csunya dolog lenne, ha elvenném őket tőled. Ezen a tárgyon marakodnának aztán egész nap.

Mi dőreség. Olyan keservesen eszkábáljuk össze a batyunkat az élet nagy kirándulására. Annyi időt, fáradságot pazarlunk; olyan keményen dolgozunk. „Választás” kalácsot sütünk; olyan gondosan készitjük elő a mártásokat; szerető kézzel keverjük a salátát; nyakig töltjük a bugyrot mindenféle jóval, amit csak elképzelünk. Minden együtt van, hogy a kirándulás pompásan sikerüljön – csak a sót felejtettük el. Kegyetlen csapás! elfelejteni a sót. Iróasztalunknál, mühelyünkben görnyedünk, hogy otthont teremtsünk azoknak, kiket szeretünk; feladjuk az örömeinket; pihenésünket. Ott dolgozunk a konyhában reggeltől estig; aztán az egész ünnepségnek nincs ize, mert elfelejtettünk egy kicsinyke sót; egy gondolat kedvességet, kedélyességet; egy marék kedves szót; egy parányi gyöngédséget, becézést; egy csipet udvariasságot.

Mindenki ismeri a tiszteletreméltó háziasszonyt, ki reggel nyolc órától éjféli tizenkettőig dolgozik, hogy a házát, ahogy ő mondja „rendben” tartsa. Olyan jó asszony. Olyan fáradhatatlan, olyan önzetlen, olyan lelkiismeretes; és olyan bosszantó. Olyan tiszták a szobái; engedelmesek a cselédei, rendesek a gyermekei; az ebédek olyan pompásak; és az egész ház olyan barátságtalan. Körülötte minden olyan rendes, mint a mazsolás kuglóf és mégis mindenki szerencsétlen.

Jó asszonyom; fényesited az asztalod, cifrázod a rezed; de a ház legértékesebb butorát tönkre hagyod menni; semmi gondot se forditasz rá. Ott találod a szobádban a tükröd előtt. Kopott, szegényes; időelőtt megöregedett, a fénymáz lepattant róla; elvesztette frissességét, báját. Emlékszel, mikor a férjed először hazahozta, milyen, büszke volt rá? Mit gondolsz, jól ápoltad? Tudtad róla, hogy mennyire becses előtte? Kicsit kevesebbet gondoltál volna a lábasokra, tányérokra; kicsit több gondot forditottál volna magadra, bölcsebb lett volna. Fényesitsd ki magad kicsit, Madame; valamikor szellemes hired volt; a nevetésed kellemes volt; a beszéded nem mindig a mai cselédek semmirevalósága, a boltosok komiszsága körül forgott. Madame; nem folttalan vásznon, porszem nélkül való szőnyegen élünk. Rázd csak szét azt a csomó levelet, mit ott tartsz kopott szalaggal átkötve a fiókosszekrény alján – milyen kár, hogy nem olvasod őket gyakrabban. Sohse a gallérjaidról, csipkéidről beszélt; sohse a ruhácskáid kellemeiről. Hullámos hajad volt az, mi megigézte, napsugaras mosolyod pár éve nem láttuk már, Madame – a szakácsné és mészároslegény az oka, ugy hiszem, kicsiny kezeid, rózsabimbó-ajkad – valamelyest mind kijött a formájából az utóbbi időben. Zsörtölődj kicsit kevesebbet Mary-Ann-al, próbálj nevetni legalább egyszer naponkint; talán visszakapod ajkad bájos hajlását. Érdemes megpróbálni. Valamikor nagyon csinos ajak volt.

Ki találta ki azt a rosszhiszemü hazugságot, hogy a férfi szivét a gyomrán keresztül lehet meghóditani? Hány balga asszony – ki elhiszi – engedte kisurranni a szerelmet a szalonból, mialatt a konyhában szorgalmatoskodott. Hanem persze, ha olyan bolondok voltatok, hogy disznóhoz mentetek feleségül, természetes, ha annak szenteltétek egész életetek, hogy moslékot készitsetek. Hanem biztosak vagytok benne, hogy tényleg disznó? Hátha véletlenül mégse az; s akkor, Madame, csunya hibát követtél el. Tulontul szerény vagy, kedves hölgyem. Merem állitani, anélkül, hogy ezáltal nagyon elkapatottá akarnálak tenni, hogy még az ebédlő-asztal mellett is fontosabb vagy a marhasültnél. Bátorság, asszonyom; ne félj lándzsát törni a saját szakácsnőddel szemben. Pikánsabb lehetsz a tatárszósznál; lágyabb az olvadó vajnál. Volt idő, mikor nem tudta, borjuhust eszik-e, vagy disznóhust, ha egy asztalnál ültél vele. Hát kinek a hibája? Ne becsülj le annyira bennünket. Nem vagyunk aszkéták; inyencek se valamennyien; mind szeretjük a jó ebédet, ahogy egészséges ember szereti. De reméljük, még jobban szeretjük a kedveseinket, feleségeinket. Próbálj ki bennünket. Szerény ebéd; mondjuk, nem „tulságosan” jól főzött ebéd. De te mellette ragyogóan festesz; kacagsz, jókedvüen, okosan csicseregsz – ahogy csak te tudsz, hisz tudod. Sokkal kedvesebb nekünk ez a nap fáradalmai után, mint ugyanaz az ebéd, ha tökéletesen van elkészitve s te hallgatagon, rosszkedvüen, aggodalmasan ülsz mellette. Szép hajad rendetlen; csinos arcod teli félénk redővel a pástétom miatt; félénken várod, hogy sikerült az omelette.

Márta, Márta; ne igyekezz olyan sokra. Te vagy a szükséges dolog, ha már ház a tégla, meg a habarcs. Arra ügyelj, hogy téged szolgáljanak kellőképpen; hogy te légy tökéletes, hogy te légy gyöngéd, kielégitő; hogy te légy érdemes arra, hogy köréd üljenek. Feleség kellett nekünk, pajtás, barát; nem szakácsnő, dada.

De mit használ a szó? A világ mindig a maga bolondját járja. Ha rágondolok a sok jótanácsra, mit adtam – meg, hogy micsoda kevés foganatja volt, megvallom, nagyon lehangolódom. Épp a napokban adtam jótanácsot egy egész fiatal hölgynek. Arról okositottam ki, hogy lehet nénikéket ügyesen kezelni. Épp a ceruzája végét szopta; ez is olyan dolog, hogy sokszor figyelmeztettem: ne tegye. Kivette a szájából, hogy beszélhessen.

– Ugy hiszem, te tudod, hogy mindenkinek mit kell mindig tennie, meg hogyan kell tennie? – mond.

Vannak pillanatok, mikor az ember kénytelen a szerénységét a kötelességérzetének feláldozni.

– Persze, hogy tudom, – felelek.

– Hát a mama tudja, hogy kell mindenkinek mindent csinálni? – a másik kérdés.

Most a meggyőződésem semmiképp se olyan erős. De házi okokból kifolyólag megint feláldoztam magam.

– Persze, – feleltem – és vedd ki a ceruzát a szájadból. Egyszer már megmondtam. Valamelyik nap lenyeled; bélgyulladást kapsz és meghalsz.

Ugy látszik, valami problémát akart megfejteni.

– Hát akkor ugylátszik a felnőttek mind tudnak mindent, – volt az összeredmény.

Van ugy, hogy kételkedem benne, vajjon a gyerekek igazán olyan egyszerü lények-e, mint ahogy festenek. Ha egyszerü butaság, mi arra készteti őket, hogy hasonló jellegü feleleteket adjanak, sajnálná az ember és azon igyekeznék, hogy megjavitsa őket. De hátha nem butaság? Istenem, akkor is meg kellene javitani őket, de más módszerrel.

Mult reggel hallom, amint a dada beszél evvel a bizonyos példánnyal. Nagyon becsületes személy ez a dada; valami megszivlelendő tanácsot adott a gyermekeknek. Nagyobb értekezést folytatott; a hallgatás, a csönd erényéről érvelt. Dorothea félbeszakitja őt, mondván:

– Kérlek, hallgass, dada. Soha egy pillanatnyi békém sincs a kereplésedtől.

Ilyen félbeszakitás persze elkedvetleniti a derék asszonyt, ki csak kötelességét akarja teljesiteni.

Mult kedden este nagyon szerencsétlen volt a kicsi. A magam részéről azt tartom, hogy rebarbarát sohse igyék az ember április előtt, és akkor se citrommal. Az anyja a betegségekről, fájdalmakról világositotta föl. Megérttette vele, hogy olyankor az embernek türelmesnek kell lennie; hogy el kell viselnünk a bajokat, mikkel a jó Isten sujt. Dorothea részletekbe bocsátkozik, mint a gyerekek rendesen:

– El kell viselnünk a csukamájolajat, mit a jó Istenke küld?

– Bizony el.

– Hát a dadákat, kiket a jó Istenke küld?

– El hát; és örülj, hogy van; vannak kislányok, akiknek nincs is dadája. Aztán ne beszélj annyit.

Pénteken könnyek közt találom az anyját.

– No mi baj? – kérdem.

– Ó semmi, – hangzik a felelet, – csak a baby. Olyan furcsa egy gyerek. Nem birok belőle kiokosodni.

– Mit csinált már megint?

– Ó mindegy; hisz ugyis vitatkozik majd.

Az igaz; ez a hibája megvan. Nem tudom, honnan szedi, de megvan benne.

– No hát?

– No hát megharagitott; hogy megbüntessem, azt mondtam, nem viheti ki sétálni a babát a gyerekkocsival.

– Hát aztán?

– No hát nem felelt semmit, de mihelyt kitettem a lábam az ajtón, hallom, ahogy beszél sajátmagába, ahogy szokta:

– No?

– Azt mondja, hogy:

– Mit mond?

– Azt mondja, hogy: – Türelmesnek kell lennem. El kell viselnem ezt a mamát, amit az Isten küldött nekem.

Vasárnaponkint velünk ebédel. Megengedjük neki, hogy modort, jó viselkedést tanulmányozhasson. Mr. Milson is átnézett a multkor; politikáról vitatkoztunk. Érdekelt a dolog: félrelöktem a tányérom és előrehajoltam; az asztalra könyököltem. Dorotheának megvan az a jó szokása, hogy magában beszél félig selyp, suttogó hangon; olyanféle ez a suttogás, ahogy az Adelphi-darabok szerelmesjeleneteiben szokták. Hallom, amint dudorász:

– Egyenesen kell, hogy üljek. Nem szabad a könyökeimmel csuszkálni az asztalon. Közönséges, alantas népség tesz csak olyat.

Átpillantottam hozzá; ő nagyon egyenesen ült; olyan volt, mintha olyasvalamiről elmélkednék, mi ezer mértföldnyire van innen. S mi valamennyien lustán heverésztünk! Kiegyenesedtünk; megakadt a beszélgetés.

Persze, tréfára vettük a dolgot, ahogy kiment a gyerek. De valahogy ugy festett, nem mi tréfáltunk.

Szeretném, ha vissza tudnék emlékezni gyerekkoromra. Szeretném tudni, csakugyan olyan egyszerüek-e a gyerekek, amilyennek látszanak.


Forrás: Egy naplopó tűnődései. 1920. Világirodalom kiadása, Budapest. Angolból fordították: Karinthy Frigyes és Karinthy Emma

2021. január 16.

Szóljon hozzá!