Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (112.)

Köllő Miklós: Mesélem a házam

(Csíkszereda, 2018, Hargita Népe Kiadó. A grafikák Köllő Miklós alkotásai. Fotó: Szigeti Vajk István, Erős Zoltán Levente, Csíki Barna, Köllő Miklós)

Középiskolás koromban nem tanulhattunk magyar irodalom könyvekből: nem léteztek. A tanárok mondták tollba, hogy mit kell lejegyezni és Tóth Árpád (1886-1928) Hajnali körút című versének egy szokatlan sora onnan ragadt meg mindörökre a fejemben: egy kirakatban lila dalra kelt egy nyakkendő…

Amikor a Székelyföld valamelyik falujában lilára, rózsaszínűre vagy élénk pirosra mázolt házakat látok, mindig ez a sor jut eszembe. Egy kis kiegészítéssel: ezek a házak nem dalra kelnek, hanem harsányan, már-már fájdalmasan zokognak, ahogyan kilógnak a hagyományos építmények sorából.
Vajon mi lehet a magyarázata ennek a figyelemfelhívó különcködésnek? A magamutogatás? Vagy éppen nem volt kéznél más festék? Vagy az ott lakóra kell bízni, hiszen demokrácia van, miért ne építsen mindenki magának olyan házat, amilyen neki tetszik?
Az 1989-es változások után megindult a külföldre járás és elkezdődött az addig ismeretlen építőanyagok és kellékek beáramlása a Székelyföldre. Majd a külföldön szerzett tőke és a beérkező építőanyagok egymásra találtak, nem egyszer a lehető legnagyobb kavarodásban. Közben megindult a víz-, szennyvíz- és földgázhálózatok kiépítése, elkezdtünk civilázódni, megváltozott az életvitel, mindezek természetes társadalmi folyamatok.
Ma már alig épít valaki egykori, háromosztatú falusi házat: konyha, hálószoba, tisztaszoba. Ma már a földszinten nagy nappali gyűjti a fényt, a hálószoba fent van az emeleten, különböző kisebb-nagyobb beugrók, leválasztások szolgálják azt a célt, hogy a családtagok is ki tudják alakítani a maguk élet- és munkatereit.
A régi falusi házak közben pusztulnak, a felújítottak pedig elvesztik egykori formájukat.
A kényelemben élő, hozzánk érkező magyarországi turisták közül nagyon sokan szeretnék, ha a Székelyföld olyan skanzen maradna, amelynek régi házaiban kizárólag fotózni-filmezni való mesteremberek fúrnak, faragnak, népviseletes asszonyok szőnek-fonnak, sütik a házikenyeret és a kürtőskalácsot. (De azért legyen wi-fi-s internet…)
Az itt élők pedig úgy gondolják: nem szeretnének múzeumokban lakni, csak szekérrel járni és reggeltől-estig gombászni vagy áfonyát szedni.
Feloldható ez az ellentmondás? A válasz megfogalmazásában nagy szerepe van a műépítészeknek és a székelyföldi építészeti irodáknak. Közülük a gyergyócsomafalvi Köllő Miklós (1950) és csapata fordít igen nagy figyelmet a székelyföldi építészet elméleti hátterére, a természet, a kultúrtáj, a hagyományok, az életforma közötti összefüggések felismerésére. Könyvének talán egyik alapgondolata ez lehet: nem megmerevedni az időben, ám nem is másolgatni öncélúan, tartalomtól függetlenül, bármiféle formákat.
Az építészet a huszadik században legalább olyan gyorsan változott, mint a képzőművészet. Gropius (1883-1969) magyarázta a Bauhaust, Le Corbusier (1887-1965) az új építészet öt alapvető pontját, Frank Lloyd Wright (1867-1959) pedig a természethez alakított építményeit fogalmazta meg, miközben Mies van der Rohe (1886-1969) szállóigeként szögezte a kevesebb több elvét.
Vagy hozzánk közelebb a mexikói Luise Barragan (1902) letisztult vonalvezetésű lakónegyed tervezései, az olasz Renzo Piano (1937) párizsi Pompidou Központja, a kanadai Frank Gehry (1929) Guggenheim Múzeuma, a spanyol Santiago Calavrata new york-i kereskedelmi központja és hihetetlen formájú dubai-i felhőkarcolói, az iraki Zaha Hadid (1950-2016) azerbajdzsáni futurisztikus hatású épületei, a japán Sou Fujimoto (1971) Budapesten épülő Magyar Zene Háza bizonyítja, hogy nagyobb léptékekben milyen önálló teremtő erőt feltételez egy-egy épület kigondolása.
Persze, hozzánk közelebb, ha jellegzetességeket keresünk, nyugodtan idesorolhatjuk Makovecz Imre (1935-2011) organikus épületeit mind Magyarországon, mind Erdélyben.
És hogy mi köze mindezeknek a székely házakhoz? Csupán annyi, hogy az építészeti elveket, az arányokat, a harmóniát, a funkcionalitást, az életrevalóságot, a társadalmi folyamatokra való figyelést, az anyag- és térhasználatot, a fenntarthatóságot, a célszerűséget, a természeti összefüggőségeket ugyanúgy kell tükrözniük a kisebb épületeknek is, mint a nagyobbaknak. Amint a kristály az egészet. Ehhez a felismeréshez segít hozzá Köllő Miklós könyve.

2021. január 18.

Szóljon hozzá!