KARINTHY, SZÉP ERNŐ

Karinthy Frigyes mindenkit egyformán üdvözöl. Meglóbálja kalapját, hirtelen odavágja:
— Nagyon sietek! — és elsiet. Ha egészen ismeretlen, aki köszönt, nagyon siet, ha jó ismerős, még jobban siet.
Szép Ernő úgy tartja eléd kalapját, mintha rózsával volna tele. Arca körülbelül ezeket fejezi ki:
— Oh kedves barátom, boldog vagyok, hogy látlak. Hogy vagy drágám, remélem jól. Istenem, valami bajod ne essék, vigyázz, ha mégy az utcán, villamos elé ne kerülj, szépen, lassan, rakd egyik lábad a másik után, s nézd a hölgyeket, mily szépek, akár apró angyalkák, olyanok.
Milyen szerencsém is van nékem, hogy találkoztam most véled, kedvesem. Igazán disznó szerencsém van.
Körülbelül így és ezt mondja a szeme.
Meghajol, mint a finom kis apród, nagyon szerényen rád emeli szemét, s megvárja, míg elmégy mellette, s ha véletlenül visszafordulsz, zsebkendőjét is meglóbálja feléd. Lukács Gyula

Színházi Élet, 1918/27