„Csak a magány, a nyugtalanság, csak a homály a csúcsokon.
Magunkra hagyott minket minden. Te sem jöttél meg, Sándorom.”
(Székely János: Ilyenkor ősszel)

Nem rozzant íróasztal mögött,
válaszra váró levelek között,
nem a főtéri forró flaszter fölött,
de a Fiastyúk kék ege alatt

ismertem m(f)eg(l) őt. Egy pillanat
káprázatja volt, ahogy ott állt
a derék fenyőtörzs előtt agyon-használt
viharkabátjában. A fának fájt,

hogy Üdő Márton lesz belőle,
nekitámaszkodott a régi
menedékház falának. Érti
ő, érti, megmondták előre,

Csoma Pista szárította őt,
Jenő bá, meg Tibor Évát már
faragták, neki szánták, ámbár
még nem láthatta benne a nőt.

A Költő mikor felérkezett,
intett a leendő szobroknak,
s a Both-követ rejtő bokornak,
hosszan elnézett a napégett

tető iránt, és lehuppanva
a még kérges luc-törzs mellé,
füstöt ugrasztott az ég felé.
– Igaz-e, Márton, szép üdőnk van ma. –

– mondta, s tüzet szított máris.
Hanyatlott már a nap nyugatnak,
messze pásztorkutyák ugattak,
s ékült narancs felhő-kaláris

a távoli Vigyázó fölé.
Csillag-galambok pislantottak,
s Ők tűzcsikókat fakasztottak…
Révülés volt, extraszisztolé.

2021. január 8.