Fekete Vince: Hipermodern költő – Kosályban…

Hipermodern költő – Kosályban… – ahogy önmagát emlegeti 1919-ben az Én című versében, a „szárnyaló, szabad szó”, ahogy írja másutt szintén magáról (Ó, ti rímbekényszerített), és nem a „rímbekényszerített mondanivalók” szerelmese. Ezekben a mondatokban benne van az egész Bartalis-líra két legfőbb jellemzője. A rímtelen szabad vers, aprócska kitérővel, élete végéig kitart a költészetében. Kosztolányival levelezik, a Nyugatban közöl, és Kassák is felfigyel a beszédmódban újító költőre, aki megtöri a hagyomány folytonosságát a lírában.

Hipermodern költő – Kosályban…, a magyar Walt Whit­man, ahogy aposztrofálják ezt a magány és az idill iránt vonzódó költőt, aki visszavonul gazdálkodni a birtokára, és hipermodern verseiben a természetközeli életet dicsőíteni kosályi, erdélyi bukolikákban. Ösztönös lírikus, egyszerű versnyelv, egyszerű világlátás, és szinte hihetetlen, de amikor elkezdi írni ezeket a szabadverseket, állítólag nem hallotta még Walt Whitman hírét. Nem olvasott tőle semmit, csak később kerülnek a kezébe, talán éppen Kosztolányi javaslatára, német fordításban a tengerentúli költő versei. Sem az ösztönösség, sem az egyszerű versnyelv, sem az egyszerű világlátás nem jó pöcsét egy induló költő „útlevelében”, de ő lassan-lassan azonosul ezzel az, állítólag ráosztott, szereppel, és ezen a regiszteren játszik élete végéig.

Önreflexív leírások, regisztráló, leíró, szinte felsorolásszerű nézőpont, amely időnként kilép ebből a viszonyulási módból, hogy mintegy kívülről, más pozícióból szemlélve önmagát, reflektálhasson az előző nézőpontjára. Nem túl bonyolult, nem túlontúl összetett, de valami, ami nem nagyon van még az akkoriban születő irodalomban. Depoetizáltság, rögzítő, számba vevő beszédmód, itt-ott még szimbolikusan is értelmezhető képek, groteszk elemek, ritmikus próza: a magyar szabadvers egyéni változata a Bartalis-vers. A magyar szecesszió ritmikus prózája felől érkezik, a tapasztalatlan beszélő, az egyéni látásmód frissességét hozva. Az első világháború borzalma az expresszionizmus felé lendíti a költészetét, különösen a versek képi világa alakul át, hogy aztán, mint egy hatalmas öbölbe, belefolyjon az avantgárdba.

Verseinek ez a „látszólagos rendezetlensége”, amikor se ritmus, se rím, valamifajta nagyon érdekes, nagyon vonzó, esetlegesnek tűnő, de mégsem esetleges szervezettséget jelent. Úgy kerülnek egymás mellé a szavak, mondatok, hogy az nagyon izgalmas, nagyon újszerű, nagyon friss struktúrát eredményez. „Szervezetlen szervezettség” ez, ahogy mondják a kritikusai. És szinte automatikusan bekövetkező, hogy a világösszeomlás, a megsemmisülés különféle víziói után az aktivizmus felé is elkalandozzon, a világ megváltoztatásának a szándékával, az új ember, az új földi Paradicsom kollektív individuumának megteremtéséért, hogyan másként, mint a „lelkek megváltoztatása” által.

Sokszor az az érzése az olvasónak, hogy ez a száz évvel ezelőtti költő teljesen antipoetikus költészetet művel, amivel eljut a lírátlanítás pereméig, ha van ilyen perem egyáltalán, annak legszélső-legvégső határáig. Mintha ezzel a túlzott egyszerűséggel, a hangzás poétikusságának, a minimális dekorativitás-igénynek a teljes megsemmisítésével eljutna a vers megsemmisítéséig is. legalábbis ennek a kísérletéig. Ha túl sok mögöttességet, valami jelképes értelmet, mit keresnénk, ne fáradjunk, mert nincs olyan, vagy nem nagyon van ezekben a versekben. Nem is az a céljuk. Nincsenek alakzatok, metaforák, nem is voltak igazából, meditációk vannak, szemlélődés, elszigeteltség, önmagára utaltság, kiszolgáltatottság, és természet és természet és természet. Na és persze a nosztalgia valami iránt, ami Kosály, Erdély, ifjúság, fiatalság stb.

A bartalisi szabadvers utolsó korszaka ez, amelynek viszont jobb pillanataiban, korábbi jobb pillanataiban olyan versek is születtek (pattogó gondolatritmus, ismétlések, a fokozatosság feszes struktúráival), mint a No, idilli világ és a De különben csend van méltán nagyversei.


Forrás: Bartalis János: Válogatott versek. Csíkszereda, 2020, Hargita Kiadóhivatal. Székely Könyvtár 86.

*

Bartalis János verseiből

AZ ERDŐRŐL HAZATÉRŐ FAVÁGÓK

Az erdőről hazatérő favágók nagy újságot hirdetnek.
Azt beszélik, hogy tavasz van,
mert kinyílott a hóvirág.
Széltében, hosszában
meleg napsugár tűz be az erdőbe,
s az erdőoldal csupa hóvirág.

Az erdőről hazatérő favágók nagy örömet hirdetnek.
Azt is mondják, hogy kis őzikék
legelészve bólogatnak végig
a virágos erdőháton,
s vidám madárfüttytől mosolyog az erdő.

Ébred a természet tehát.
Remegve tárom ki szobám ajtaját.
Az ereszről csurog a víz,
és nagy robajjal fut le a csatornán.
Lelkem kitágul.
Tele tüdővel szívom a tavasz friss illatát.
Fejem kábult, vérem nyugtalanul lüktet:
ébred a természet,
itt van a tavasz!

Az erdőről hazatérő favágók
csoda dolgokat beszélnek.
A nap, mint piros máglyatűz
a madarak dalán hamvad el,
és rügybe szakadt a fák hegye.
A kérges tenyerű favágók mondták ezt nekem.
Fizessen meg az Isten érte nekik,
jó, becsületes emberek.
A nap, mint piros máglyatűz
a madarak dalán hamvad el,
s levélbe fut a fák hegye.
Fizessen az Isten ez örömért nektek,
szegény favágók!
Holnap kimegyek veletek én is az erdőre.

1914. február 8.


154X28

Ne búsulj, Bartalis.
Hosszú hajad szemedre mért húzod?
Könnyeid akarod elrejteni talán?
Kár, kár keseregni.
Jegyezd jól meg ez igét!
Vagy az idő gyors tűnése bántana,
hogy te munkád eredményét nem látnád?
Ne bánd, ne bánd:
“lesz még ünnep e világon”!
Lesz. Egyszer, ne félj!
Nem kell azért búnak eresztened
az amúgy is szomorú fejed.
És hogy semmit nem műveltél,
hogy semmiről számot adni nem tudsz –
az nem igaz.
Ki tudná fejből megmondani kívüled,
csaknem gépiesen:
Százötvennégyszer huszonnyolc, hogy 4312.
És hogy a főtér sarkán álló rikkancs
öt perc alatt kilencvenhétszer kiáltja:
Esti Lap.
Ki számlálgatja a habcsobbanást
a Szamos partján, ha leszáll az éj sötétje,
és ki hallgatja a rügyek fakadását,
ha eljön az éjfél ideje,
mikor kitárod ajtódat,
Istenednek és kedvesednek nevét sóhajtod
a néma éjszakába minden áldott nap.
S áldozol nekik tiszta szűz lélekkel, bár
mindkettő elhagyott, megcsalt.
Mondd, ki teszi ezt még meg kívüled?
Ki olyan bolond a mai világban?
S ki tudja megmondani, hogy a Szamos hídja
éppen olyan hosszú, hogy átmenet el lehet
énekelni egyszer: A templomba vasárnap sem
mentem …
És kinek jön mindig ajkára e dal, valahányszor
e hídra lép, ha nem neked.
És míg a habok száz meg száz változatban,
addig ki lenne az, aki csak egyhangon, monotonan
dudorássza el katonás lépteire, ha nem te?
Ne búsulj tehát.
Sok dologról tudsz számot adni,
ha majd kérdőre vonnak.
Ne félj, vigasztalódj!
Nincs több olyan bolond ember, mint te –
s keseregni pedig – kár, kár.

1914. április 8.


NE BÁNTSATOK

Ne bántsatok.
Bartalis falun él
és kenyeret keres.
Kaszál, kapál, fúr, farag.

Csillagokat néz és holdat vár.
S egy tölgyfatönkön ülve
esténként
szerelmes partnerével
várakat épít, magasat, magasat.

S mint selymes fű a kasza nyomán,
a munkahajsza után esténként
úgy esem én is el.
De reggelre kelve újratámadok
és vígra stimmolom hegedűm.

kaszacsengés!
Kapapengés!
Víg aratási dal!
Fürj! Pitypalatty!
Engem csak a párom segít.
Ó, meddig élsz még így, barátom?

Búza, árpa leszakad.
Susogjatok, szőke kukoricaszárak.
Harsogj, boldog kukoricaerdő.
Ingj, hajladozz…
Facsard kunkor bajuszod
a bajusztalan költő előtt.

Csöved letépem
és zsákba teszem.
Vörös-sárga millió meg millió
kedves szemed megőrölöm.
Lesz liszt belőled…
Majd csöpp kis konyhában
párolgó, meleg puliszka
az asztalon.

Ne bántsatok!
Bartalis falun él
és kenyeret keres.
Kapál, kaszál, fúr, farag.


ARANYGYÜMÖLCSÖS KOSÁLY

Aranygyümölcsös Kosály!
Megjöttél sárguló terheddel,
koszorúsan állsz.
Csak most voltál rügyező ág,
csupasz fa, reménykedő ígéret,
és már itt állsz megrakodva,
királyi pompában, beteljesedve,
cézári győztesen –
Kosály, kosályi kert!

Kosályi kert!
Látom nemesen csillogó ékköveid
a lombok közt.
Látom függő brilliánsaid, az aranykörtéket,
látom a pazar szilvafonatokat,
mint gyöngyfüzéreket.
Látom a nagy birsalmákat és birskörtéket.
Látom a kerten túl a távoli határt,
a beért mezőket,
a kéklő hegyoldalakat,
az enyhe-zöld szőlődombokat.

Látom a zizegő zabvetéseket,
a zúgó kukoricásokat és a keréknagyságú
napraforgókat
a vetések szélén.
Látom a learatott búzát,
az aranyló tarlót, a keresztekkel
megrakott földeket.
Csak most volt minden zsendülő vetés,
szárbaszökkenő hajtás,
kicsi, támogatásra szoruló palánta.
Hallom a szél finom citeráját
a zabfejeken.
Látom az egész felöltözött,
megáldott és gazdag határt.

Csak én állok szegényen,
üresen e nagy gazdagság közepett.
Csak én nem tudom, mit csináltam,
amíg a gyenge vetésből
gazdag kalangya,
s egy szem kukoricából
karvastagságú cső,
a finom virágból mézédes alma lett.
A búza, amin áttapostam, többre volt képes,
a fa, melyet viharok cibáltak,
nagyobbat alkotott.
(Engem milyen viharok téptek?)

A katángkóró az út szélén,
amelyen átgázolt száz szekér és állat,
lám – kéken virít.
Minden megalkotta a maga művét.

Minden.
A fű is, a fa is, a katángkóró is,
a palánta is.

Csak én állok tétován, üres kézzel.
Csak én, az ember, csak én, csak én…

1930.

2021. január 19.

Szóljon hozzá!