A Félszemű egyetlen szeme izzott a hegedű fölött.
Áll a bál, az új paraszti rendek, alszeg és felszeg
egyenlői
forgatják a szombat kerekét.
A szombat őket. Aztán párokra szakadoznak,
aztán magukban járják. Aztán senki.
Mekkora bál volt a kultúrban, a Hajósoron,
a Kendersoron, a Pákászok,
a Rákászok során, mindenütt ebben a vízszagú
világban, hol halszemek
hulltak az égből, halpikkelyek gyűltek a menyasszony
ládájában, halpénz a halottak
nyelve alatt.
Ahol Jónás és a cethal volt
a mindennapi mese,
Noé úszó birodalma, amelyen a Föld minden teremtménye,
csak kik, mik nem? kérdezte a paraszt skolasztikus.
Mi igen, a halak nem, mert ők alattunk úsztak,
s majd ha mi is halak leszünk,
kibúvunk a bárkából, megcélozzuk a repedést, és huss,
háló nem fog azontúl.
De most még emberül áll a bál,
hol s kinek. Rég kiment a ház oldala,
a Maros bejött. Előbb csak térdig, aztán
derékig. Anyám gyönge vállát mossa,
sebaj, még csak ezt az egyet, mert három a tánc,
vége sosincs.
Hogy elperegnek a képek a pergető idő pergeti
Vagy csak most jönnek a csend képtelen képei
Hogy megállnak a vizek lehullnak a csillagok
És vagyok és nem vagyok ha magam maradok
És akkor vissza a bálba, legyen örök vasárnap.
A Teremtés befejeződött, sokan elhulltak az úton,
sokan lehulltak a tornyokból szavaikért,
mint a harangok a tűzben,
mások meg azért, mert megszédültek, ismét mások
napba néztek. Voltak, kik egy parasztkalendárium
igazságának lapjaiból ragasztottak maguknak szárnyat,
ők önként ugrottak le, s örökre elmerültek a folyóban.
Én ha igen, akkor a hosszas hallgatásért, megkövült
nyelvem ránt zuhanásba,
mert nagyon elteltem a lebegéssel.
Valójában csak benned lebeghetek, élő nyelvként,
s körülfog az érc súlyos tömege: a közeli, a távoli
rokonság, a szegről-végről-nemzetség,
és az igazi, amely örök vasárnapjára kikente-kifente magát,
legjobb ruhájában üldögél
immár az emlékezetben.
Tánc van megint a faluban,
hol a falu a faluban,
hol táncol Bálinték
Erzsébete
az egyszem-hold
sarlós vonója alatt,
ki rúgja le csizmájáról
mellette a sarat?
Ez a táncszó, hajaj,
s ez a szó,
mindenre jó,
a semmirevaló,
az igéző, a szélhámos,
szellő képében igézet –
nem fog rajta enyészet.
Az ablak félig behajtva,
hogy ne bámulj be rajta.
Savanyú bor, eleven bor
tornác szőlője. Orgonabokor. Egy kasza
a falu mindennapi pillanata,
valaki megy a vízhez, elmegy
példájául a példabeszédnek.
Ki volt: lehet hogy Zsuzsanna,
akit a vének
izgult figyelemmel meglesnének,
de megvénült ő is közben,
s magát lesi a tükörben.
Vagy Gyuri, akinek nevét
disznók kiáltozzák téli hajnalokban,
miközben a böllér kése a sebben,
s a ház hátánál szalmatűz lobban.
Gyuri, ki oly sárga volt, mint a szalma,
s aszályos a világ körülötte
miközben a dolgok értelmét kereste folyton, helyét,
fehér s fekete hollók köröztek fölötte,
Vagy Vilma és Sándor,
aki jöhet máskor,
bármikor, de tényleg
furcsa és mord férjnek,
vagy Erzsi egymagában,
báli ruhájában,
orsóként pörögve,
mint a szél, forogva
végig a Hajó- s a Pákászsoron,
kendert porrá tilolva
kendertilón,
halak pénzét elrabolva,
egyet nyelve alá tolva.
Ha az ablak zárva:
miért bámulsz be mégis folyton
a házba?