Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (113.)

Erőss Vilmos: Mesélő…Dokumentumok, személyiségek, kövek

(Csíkszereda, 2029, a kötet a szerző magánkiadásában jelent meg. Készült a Tipographic kft. nyomdájában. Tördelés és képfeldolgozás Cserei Árpád.)

Amikor a Facebookon megjelenik egy-egy régi csíkszeredai kép, mindig lementem és amikor összejövünk – egyre ritkábban ezekben a vírusos időkben – megmutatom a gyermekeimnek, az unokáimnak: lám csak, ilyen volt valamikor a városunk. Így nézett ki az a városközpont, amelynek nyoma sem maradt, így helyezkedett el merőlegesen a Petőfi utcára, hasonló épületeivel, az a másik főutca, amelyen ma tömbházak emelkednek, ott kötöttek korcsolyát valamikor a legelső hokisok, ahol ma a nagy áruházak előtt tolonganak az autók. És itt volt a városközpontban a csorgó, az egykori Aprozár előtt – mi az? mindjárt elmondom! – ,ahol kőlépcsőkön lehetett üldögélni, hogy amíg be nem lépsz vásárolni, legalább addig a motorolajjal felkent padló szaga ne csavarja az orrod. Itt, az egykori Városháza udvarán csorgott a borvíz – bent a városban? igen, bent a városban! – és itt folyt a patak, amire diákkézzel én is ráépítettem a Művelődési Házat. És nézzétek csak, ez a tűzfal még megvan, de ez a sarok és az üres terület teljesen eltűnt, nincs már Seiwarth fotó és nincs már rádiósítási állomás a Petőfi utcára kitett hangszóróival. De a Petőfi ugyanilyen… Igen, csak már nem kockaköves és nem menetelnek rajta kettős sorban az egyenruhás diákok a Márton Árontól a régi moziba, hogy legalább a sötétben az imádott lány mellé ülhess…

Amikor régi fényképeket nézegetek, mintha egy kissé Proustnak érezném magam. Az eltűnt idők nyomából nem csak utcák, épületek bukkannak fel, hanem arcok, emlékek, élmények hangulatok. És gondolom, ezzel nem csak én vagyok ugyanígy… De ha kinyitom Erőss Vilmos (1950) könyvét, akkor egyszerűen megbabonáz az, hogy mit tud ő hozzám képest Csíkszereda múltjáról! Az orgonabokrokkal benőtt régi zsögödi temető minden sírját feltérképezte. Amikor néhány éve látványosan felújították a zsögödi templomot, kint, a kerítés előtt feltűnt nekem néhány szépen lecsiszolt kőoszlop, amelyek emlékeimben nem szerepeltek és a könyvből kiderült, hogy Taplocáról hozták oda azokat. Kövek és kőfaragók, pecsétek és pecsétfaragók, címerek és zászlók, első korcsolyák és első biciklik. Kórházalapítók és színészek, felmagasztalt és elkallódott szobrászok, egykori választások és választottak. A nehezen beszélő, rosszul halló, de fogyatékosságait hihetetlen kitartással és éles elmével pótoló szerző saját kiadásában jelentette meg nem első, de az előzőekhez hasonló, hiánypótló könyvét. Talán néhány ma van, holnap nincs, minőségi papírra nyomott ezernyi választási kampányanyag árából futotta volna egy ilyen kötet megjelentetésére is, amely a  történelemnek azokat a töredékeit őrzi, amelyekről nem tud senki. „ 1947-ben Szubotyin őrnagyot, egy Kovács nevű férfit és egy ismeretlent Jenőfalva határában lelőtték. Az őrnagyot előbb a Mikó-vár előtti téren hantolták el, a Szovjet Hősök emlékművének elkészülte után pedig oda temették örökre. Az akkori hatóság Csíkszereda egyik utcáját róla nevezte el. A Szubotyin nevet 1962-ig viselte a Piac utca – ott láttam a Strada Subotin feliratú táblácskát.” Tud róla még valaki?

2021. január 20.

Szóljon hozzá!