Zuhan az ég, agyon lapít,
kő lesz helyemen holnap itt,
ostoba leszek, mint akit
a halál megveszteget.
Liliomom arca vakít,
kezem a húsába szakít,
szeressél, szeressetek!

Mi ment meg végre mondjátok,
csontomba ül, mint az átok,
hogy vigyázzak rá és rátok,
oly erősen szenvedek
az egyedülléttől s szátok
dacos, mikor így kiáltok:
szeressél, szeressetek!

Egyetlen világ világa,
a világnak földi ága
itt ül a szívem hiába
naphosszat mellettetek.
Elidegenedett gyáva
nép, sikolts szavamba vágva:
szeressél, szeresetek!