Kiss Székely Zoltán: Egy hóember halálára

Még látta, hogy olvadékvize tükrén,
a pocsolyában, valaki megnézte
magát. Az arc is, a vízzel együtt, tündén,
patakba folyt. Sanda napfény igézte.

Valami megroppant a tájban sután,
valami átmeneti kezdődött el,
és bizonytalanság költözött bután
belé. – Énekelt volna a legyőzöttel? –

– Kétely pislákolt olvadó szívében. –
– Ő kell-e fizessen? – Akkor folytak ki
szemei. Már nem látta a fényt. Ízében
emlékezett még a murokra. Dagi

orr, most szára lassan zöldülni kezdett.
A kezébe tűzött nyírág rügyei
megduzzadtak. Mogyoróbarka feslett,
és – mindig akadtak irigyei –

a szellő virágport szórt torzójára.
Minden éjszaka kissé újrafagyott.
Így remélt. Míg a citromlepke rája
repült, s a tavasz murokorrán hagyott

egy sóhajnyi feslő rügyet. Hóember
nélküli tavaszba dobbant most a kert.
Volt. S lett a kikeletnek már csak teher.
…mint kit hamis tanúzás halálra vert…

2021. január 10.

2021. január 11.

Szóljon hozzá!