Cantata profana

Cei nouă cerbi minuni

A fost un moșneag,
Având el, având el
Nouă vrednici fii,
Din el trăgând originea
Vrednici nouă fii.
Nu i-a învățat
La meșteșuguri,
La arat-puituri,
La mânat preucă,
La mânat ciurdă;
Ci, prin munți-poieni,
La vânat de cerbi.

Păduri au străbătut, hei!
Și ciute au vânat , hei!
Nouă vrednici fii.
Ciute au vânat;
Atât au umblat,
Și mult au vânat,
Până când, odată,
De un pod s-au dat,
Cu urme de cerb minune.
Atât l-au urmărit,
Cât s-au rătăcit,
În desișul pădurii
Cerbi au devenit;
Cerbi zvelți au ajuns
În desișul pădurii.

Hei, dar tatăl lor
N-a avut răbdare,
Și a luat pușca,
Pornind să-i caute
Pe nouă vrednici fii.
A găsit frumosul pod,
Cu urme de cerb minune;
Pe urme a pornit,
Și a ajuns la izvor,
Cu cerbii la izvor,
S-a lăsat pe genunchi,
Hei, pe unu l-a și țintit.

Dar cerbul cel mare
– Vai, feciorul cel drag –
Cu vorbe așa a răspuns:
,,Dragul nostru tată,
Pe noi, nicicând nu ne mai ținti!
Căci, noi pe tine
Pe coarne te înfigem,
Și așa te aruncăm
Din vale-n vale,
Din piatră în piatră,
Din munte-n munte,
Și te trântim pe tine
De stâncă ascuțită:
Te vei sfărâma în bucăți,
Dragul nostru tată!

Tatăl lor drag
Așa le-a vorbit,
Și i-a chemat chemând,
Și i-a chemat rugând:
,,Dragii mei iubiți,
Dragii mei copii,
Haideți, hai acasă,
Haideți cu mine acasă,
Mama deja vă așteaptă!
Veniți voi cu mine
La mama voastră dragă,
Mama voastră dragă
Așteptând v-așteaptă.
Făcliile deja ard,
Și masa e gata,
Cupele sunt pline,
Pe masă sunt cupe,
Mama se jeluie; –
Cupa e plină cu vin,
Mama e plină de chin.
Făcliile deja ard,
Și masa e gata,
Cupele-s pline…”

Cerbul cel mare,
– Feciorul cel drag –
Cu vorbe răspunzând,
Lui așa îi spune:
,,Dragul nostru tată,
Tu să te duci acasă
La mama noastră dragă!
Dar noi nu mergem!
Dar noi nu mergem!
Căci, coarnele noastre
Prin ușă nu încap,
Încap doar în văi;
Corpul nostru zvelt
Haine nu poartă,
Umblă doar sub frunziș;
Picioarele zvelte nu calcă
În cenușa vetrei,
Doar în frunzetul moale;
Gura noastră nicicând
Nu bea din pahar,
Bea din izvor curat, doar.”

A fost un moșneag,
Având el, având el
Nouă vrednici fii,
Nu i-a învățat
La meșteșuguri,
Ci, prin munți-poieni,
La vânat de cerbi.
Și mult au vânat,
Până când, odată:
Cerbi au devenit
Acolo în pădure.
Și coarnele lor
Prin ușă nu încap,
Încap doar în văi;
Iar corpul zvelt
Haine nu poartă,
Umbla doar sub frunziș;
Picioarele nu calcă
În cenușa vetrei,
Doar în frunzetul moale;
Gura nu mai
Bea din pahar,
Bea din izvor curat, doar.

În legătură cu textul: http://www.jgytf.u-szeged.hu/~vass/vportrea.htm

După conceptul inițial al autorului, acest text reprezintă prima parte a unei trilogii, care s-ar fi construit pe folclorul și lumea fanteziei popoarelor din Bazinul Carpatic. Prin ideea de bază, formulată des de Bartók, a vrut să redea concepția înfrățirii popoarelor. Nu știm exact, dacă acest ciclu s-ar fi constituit din trei sau patru părți. Dar este univoc, că fiecare compoziție s-ar fi inspirat din folclorul popoarelor de pe malul Dunării, și așa, marea compoziție în ansamblu, ar fi propagat ideea de bază a lui Bartók, des anunțată, și anume, necesitatea ajutorării reciproce dintre popoarele central-est europene. Din planul mare s-a realizat doar prima parte, inspirată din cercul legendelor păgâne românești de crăciun, în traducerea lui Bartók: povestea feciorilor doritori de puritatea lumii naturale, refugiați din societate și devenind până la urmă în cerbi minuni. Cantata profana în spiritul „izvorului curat”, amintit în text ca un ideal, este o compoziție cristalină și din punct de vedere muzical. Din punct de vedere structural și gen muzical, ca modele stau cantatele lui Johann Sebastian Bach, dar în limbajul muzical se pot descoperi elementele de bază ale întregii opere de Bartók, în forme clasice perfecte, cizelate. Versurile din care s-a inspirat, așa numitele colinde, au fost culese de Bartók, încă înainte de primul război mondial în cumunele Idicel și Urusiu de Sus.

(Traducere de Csata Ernő)

*
A kilenc csodaszarvas 

Volt egy öregapó,
Volt néki, volt néki
Kilenc szép szál fia,
Testéből sarjadzott
Szép szál kilenc fia.
Nem nevelte őket
Semmi mesterségre,
Szántásra-vetésre,
Ménesterelésre,
Csordaterelésre;
Hanem csak nevelte
Hegyet-völgyet járni,
Szarvasra vadászni.

Az erdőket járta, hej-haj!
És vadra vadászott, hej!
Kilenc szép szál fiú.
A vadra vadásztak;
Annyit barangoltak,
És addig vadásztak,
Addig-addig, mígnem
Szép hídra találtak,
Csodaszarvasnyomra.
Addig nyomozgattak,
Utat tévesztettek,
Erdő sűrűjében
Szarvasokká lettek;
Karcsú szarvasokká váltak
Erdő sűrűjében.

Hej, de az ő édes apjok
Várással nem győzte,
Fogta a puskáját,
Elindult keresni
Kilenc szép szál fiát.
Reátalált a szép hídra,
Hídnál csodaszarvasnyomra;
Szarvasnyom után elindult,
El is jutott hűs forráshoz,
Hűs forrásnál szarvasokhoz,
Féltérdre ereszkedett,
Hej, egyre rá is célzott.

De a legnagyobbik szarvas
– Jaj, a legkedvesebb fiú –
Szóval imígy felfelele:
„Kedves édes apánk,
Ránk te sose célozz!
Mert téged mi tűzünk
A szarvunk hegyére,
És úgy hajigálunk
Téged rétről rétre,
Téged kőről kőre,
Téged hegyről-hegyre,
S téged hozzávágunk
Éles kősziklához:
Ízzé-porrá zúzódsz
Kedves édes apánk!

Az ő édes apjok
Hozzájuk így szólott,
És híva hívta,
És őket hívó szóval hívta:
„Édes szeretteim,
Kedves gyermekeim,
Gyertek, gyertek haza,
Gyertek vélem haza,
Jó anyátok vár már!
Jöjjetek ti vélem
A jó anyátokhoz,
A ti jó anyátok
Várva vár magához.
A fáklyák már égnek,
Az asztal is készen,
A serlegek töltve,
Az asztalon serleg,
Anyátok kesereg; –
Serleg teli borral,
Jó anyátok gonddal.
A fáklyák már égnek,
Az asztal is készen,
A serlegek töltve…”

A legnagyobb szarvas,
– Legkedvesebb fiú –
Szóval felfelelvén
Hozzá imígy szóla:
„Kedves édes apánk,
Te csak eredj haza
A mi édes jó anyánkhoz!
De mi nem megyünk!
De mi nem megyünk!
Mert a mi szarvunk
Ajtón be nem térhet,
Csak betér az völgyekbe;
A mi karcsú testünk
Gúnyában nem járhat,
Csak járhat az lombok közt;
Karcsú lábunk nem lép
Tűzhely hamujába,
Csak puha avarba;
A mi szájunk többé
Nem iszik pohárból,
Csak hűvös forrásból.”

Volt egy öregapó,
Volt néki, volt néki
Kilenc szép szál fia,
Nem nevelte őket
Semmi mesterségre,
Csak erdőket járni,
Csak vadat vadászni,
És addig-addig
Vadászgattak, addig:
Szarvassá változtak
Ott a nagy erdőben.
És az ő szarvuk
Ajtón be nem térhet,
Csak betér az völgyekbe;
A karcsú testük
Gúnyában nem járhat,
Csak járhat az lombok közt;
A lábuk nem lép
Tűzhely hamujába,
Csak a puha avarba;
A szájuk többé
Nem iszik pohárból,
Csak tiszta forrásból.

A szöveggel kapcsolatban: http://www.jgytf.u-szeged.hu/~vass/vportrea.htm

Szerzője eredeti terve szerint egy trilógia első része, amely a Kárpát-medence népeinek folklór- és álomvilágára épült volna. Bartók többször megfogalmazott vezéreszméjét, a népek testvérré válását akarta ezen koncepció szerint megfogalmazni. Nem tudjuk pontosan, három, vagy négy részből állt volna ez a sorozat. Az azonban egyértelmű, hogy az egyes művek a Duna menti népek parasztzenéjéből merítettek volna, s így az egész nagyszabású mű Bartók sokszor kifejtett alapeszméjét, a közép-keleteurópai országok egymásrautaltságát hirdette volna. A nagy tervből csak az első rész valósult meg a pogány karácsonyi mondakör román népi szövege alapján, Bartók fordításában: a természeti világ tisztaságát áhító, társadalomból kilépő, menekülő fiúkból lett csodaszarvasok meséje. A Cantata profana a benne eszményként emlegetett „tiszta forrás” szellemében zeneileg is kristályosan tiszta kompozíció. Szerkezeti és műfaji értelemben Johann Sebastian Bach kantátái állnak háttérben mintaként, viszont zenei nyelvében Bartók egész életművének alapelemei fedezhetők fel klasszikusan tökéletes, csiszolt formában. Az ihletet adó verseket, ún. kolindákat Bartók maga gyűjtötte még az első világháború előtt Idicel (Idecspatak) és Urusiu de Sus (Felsőoroszi) községekben.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ