Deák-Sárosi László: Mértéktelen érték az Aquincumi Költőversenyeken
Nem szokás vitatni az irodalmi versenyek eredményeit. Akit kiemelnek rajtuk, az azért nem fogalmazza meg észrevételeit, mert a győzelme érvényességét nem akarja csökkenteni; aki viszont kimarad bármilyen elismerésből, azért nem kritizál senkit, mert a belső emberek és a semlegesek részéről csak rosszalló fejcsóválást váltana ki a reakciója. Azt mondhatják rá, hogy ő csak személyes okokból bírál. Így azonban az történik, hogy az érintettek nem kapnak megfelelő visszajelzést a munkájukról, és azt hiszik, jól végzik a dolgukat. Valakinek viszont fel kell vállalnia a hálátlan feladatot, hogy tájékoztassa a szervezőket és az érdeklődőket a hibákról.
Ki szóljon hozzá a témához? Külső ember, aki nem szervező, zsűritag vagy pályázó, meg sem fordul a helyszínen. Hogyan írjanak az eseményről azok, akik részt sem vettek rajta? Én odatévedtem, és nem is tagadom, érintett is vagyok. Pályáztam öt évben is. A verseny egyszer elmaradt, kétszer bekerültek a verseim a döntőbe, egyszer még az egyik különdíjat is kapott. Ügyesen lapíthatnék a kis sikeremmel, és biztosan jobban járnék, mintha vitatkoznék. Mégis megszólalok, mert nem csak rólam van szó. Úgy látom, nem csak én vagyok, aki ízlésbeli és világnézeti okok miatt eleve részben vagy teljesen kirekesztettnek érzi magát ebből a körből. Ha kiírnák a pályázati felhívásba, hogy „szélálballib fan club”, akkor nem érné a résztvevőket kellemetlen meglepetés. Így igen, mert címke nélkül, kimondva vagy kimondatlanul a teljes magyar irodalom és költészet nevében hirdetik meg, és bonyolítják le ezt a rendezvényt.
Idén már 14. alkalommal tartották meg az Aquincumi Költőversenyt. A szervezők szóbeli tájékoztatása szerint most 62 szerző 92 művel pályázott – fejenként legfönnebb kettővel lehetett –, és ezek közül a döntőbe 35 vers került be. A döntős pályamunkákat szép kis, spirálozott, A5-ös méretű füzetben kézbe lehetett venni a helyszínen, el lehetett olvasni, lehetett egyik versre szavazni – ez lett a közönségdíjas –, a füzetet pedig el lehetett vinni. Jutott bőven mindenkinek, mert az ígéretes rendezvényre mindössze 20-30 néző volt kíváncsi. Hogy mekkora lehetett a tényleges közönség, nehéz megítélni. Attól függ, hogy a szervezőket, a zsűrit, az előadókat, a zenészeket és a döntőbe került versek szerzői közül jelen lévőket hozzájuk számoljuk-e vagy sem. Az is lehet, hogy csak én és a családom voltunk egyszerűen érdeklődő közönség.
Ezzel önmagában nincs nagy baj, hiszen a költészet elitműfaj, és a klasszikus időmértékes verselés annak még szűkebb területe. Csoda, hogy van, aki még műveli ezt ma Magyarországon. A jelek szerint azonban mégis művelik, mert pályázók akadnak szép számmal a mindenkori csekély vagy nem mérhető közönségigény és a változó sikerű szervezés ellenére. 2003-ban például elmaradt a költőverseny, ahogyan a szintén Papp János által szervezett Visegrádi Trubadúrverseny is. Lehetne a versírók belterjes kis ünnepe tehát ez az alkalom, ahol valóban az ókori görög és római szerzők formakultúráját megidézve versenghetnének a jó tollú, sőt inkább jó fülű költők.
Ennek ellenére azt tapasztalni, hogy idén, 2011-ben ismertebb költő, vagy akiről tudni, hogy írni szokott mértékben is, alig nevezett. Miért van ez? Ők nem áhítoznak már zsűrik által odaítélt babérokra? Lehet, de az is előfordulhat, hogy az igényesebb poétáknak nem tetszik a verseny ítészeinek az ízlésterrorja. Az előzsűri (Szepes Erika, Papp János) erősen szélálballib beállítottságot kommunikál az előválogatással és a díjazásokkal. Lehet, hogy ez a világnézeti-politikai elfogultság nem nyeri el minden, valamikor is pályázatot benyújtónak a tetszését.
Ez a verseny nem a közönség ünnepe, de nem is szakmáé, hanem csak egy szűk, világnézetét inkorrekt eszközökkel is védő társaságé. 2002-ben a következő történt: Bevezető gyanánt a Trigonon együttes előadott egy kardalt Euripidész egyik drámájából, amelyben a költő a nép kegyéért vetélkedő két lovagot egyaránt megintett. Mindkét politikus tisztességtelen eszközökkel versengett – egymást befeketítve – azért, hogy őt válasszák meg, ne az vetélytársat. Ennek ellenére az V. Aquincumi Költőverseny fődíját odaadták egy olyan pályamunkának, amelyik hamis tények alapján, féktelen gyűlölettel szidta a népét halába vezénylő „isteni Győző”-t, vagyis az akkor épp az országgyűlési választásokat elveszítő kormányfőt.
E két dolog nagyon nem illik össze, mármint Euripidész kardalának üzenete és a jobbközép pártvezér–volt miniszterelnök dühödt szidalmazása. A zsűri mért teszi a versírói szakma ünnepét a szélálballib fogcsattogtatók házibulijává? Még ha igazuk lenne, de azt tudjuk, hogy a narancsos párt önkivégző felhívása, a nemzeti önfelakasztási program a bulvársajtóban elterjedt politikai kacsa, szándékos félreértelmezés volt. Tévedés ne essék, én sem vagyok az említett párt tagja, de nem voltam és nem vagyok más párt tagja sem. Engem csak a szelektív hallás és a hazugság zavar. Ha valakit nem kedvelek, azt valós hibái alapján bírálnám, és nem hazugság, kacsa felhasználásával.
A 2002-es verseny győztes, arannyal ékesített babérkoszorús költőjének a nevét nem említem, mert nem tartom rá érdemesnek, de akit érdekel, utánanézhet a verseny anyagának, mert az Ezredvég minden évben megjelentette a győztes pályamunkákat, az említettet is a 2002 augusztus-szeptemberi számban: http://irodalom.elte.hu/ezredveg/0208-9/0208-92.html#sze. Szepes Erika, a verseny nagyasszonya méltatta is röviden az Ezredvégben a díjazott műveket, és azt írta: „éreztük: még nem csillapult le a zaklatottság, még nincs itt a megnyugvás ideje. Ki-ki tegye meg érte, amit tud.” Hát, a Circus Maximus szerzője, a szervezők és a zsűri nem tette meg. Ezek szerint az isteni ember a gyilkos császár, a jobbközép párt- és népvezér.
Ugyancsak 2002-ben díjazott volt viszont egy másik vers is, az Örök szombatnak csillaga, amelynek a beszélő-főszereplője, a költő szintén isteni ember – saját meghatározása szerint. Vagyis a díjazás összképe alapján csak a jobbközép vagy mai (!) értelemben vett keresztény értékrendet támogató vezér viszi halálba az övéit; annak a költőnek viszont, aki magát is isteniként idézi, annak méltán ott ragyoghat a homlokán, saját apoteózisa gyanánt az „örök szombatnak csillaga”. Az első „isteni ember” a nagyasszony szerint tehát elítélendő, a második pedig megünnepelendő?
A Circus maximus hexameterei még dübörögnek, de a másik, öntömjénező vers (Örök szombatnak csillaga) csupa unalom, ahogy a versben benne is van az „únalom” szó. A díjazás feltehetően nem esztétikai szempontok szerint történt. Egy ambroziánus-típusú himnusz jambusai gyanánt eladni a következő refrént? „nincs műveidben únalom” A Circus maximus pedig 36 sor, vagyis 4 sorral túllépte a megadott keretet. Ez talán még belefér. Három sorba viszont belesül az olvasó, ha hexameterben akarja azokat elmondani, a többi 33 és a hexameter alapkarakterének mintájára:
„Kardom, pajzsom olyan, mint volt Romulus seregének,
ám akit ellenem űz vad, alantas ösztöne, hálót […]
tűrjük ezt a csalást, necces, szigonyos veszedelmét”
Persze, meg lehet magyarázni, hogy ezek a versek a 2002-es választási küzdelmek idején születtek, de hát hazudni valakiről akkor sem ildomos, ha épp kampány van, sőt akkor még kevésbé; és egy költőnek egyébként sem szabad hazudni. A mérce pedig a szervezők, illetve a zsűri szerint Euripidész, aki mindkét politikai (ellen)félnek odaszólt. Voltak olyan pályamunkák is, amelyek pártatlanul, nem szekértábor-ideológia szerint bírálták az isteni embereket, de a zsűri azokat nem emelte ki. Egyikük különdíjat is kapott ugyan – nem a zsűritől –, de az Ezredvégbe azt már nem válogatta be Szepes Erika, a költőverseny nagyasszonya, mert feltehetően ő úgy értelmezi az euripidészi pártatlanságot, hogy csak az egyik oldalt kell gyűlölni, és egyben a másikat isteníteni.
Azt sem mondhatjuk, hogy a 2002-es év kivételnek számít, mert a díjazottak között mindig ott volt egy-két fogcsattogtató szélálballib hangvételű vers. Előző évben, 2001-ben szintén ugyanaz a szerző kapta a fődíjat, mint aki a Circus mximust írta, és akinek szintén valahogy a nemzetieskedő gyilkolászás jutott az eszébe a magyar kettős millennium kapcsán is.
(http://irodalom.elte.hu/ezredveg/0201/02012.html#bp)
A díjazott versek között a verseny 14 éve alatt előfordultak esztétizáló igényesebb munkák is, de egyesek mintha fizetett szélálballib választási kampányszövegek lennének. Idén, 2011-ben kissé mintha enyhült volna a propagandájuk támadó szándéka a díjazott művekben, de az ideológiai elfogultság az idei kiemelt versek közt is ott lappang. Nézzük, ez miben nyilvánul meg.
Ugyanaz a szerző, aki két ellen-jobbközép „circus maximus”-os verséért már korábban, 2001-ben és 2002-ben mennybe ment – a többi aquincumi díját nem számoltam össze –, idén pedig egyszerre megkapta a bronzzal és az ezüsttel díszített babérkoszorút is. Most nem szidta a halálba vezénylő „isteni Győzőt”, mert lehet, hogy már nem maradt több ötlete a témát variálni. Vagy talán kicsit magába szállt, hogy nem vált be a 2001-es és 2002-es jóslata, hiszen nem olyan és nem az a „Győző” vezényelte az utóbbi években csődbe a magyar állampolgárok tömegét, akiről ő szónokolt.
Lehet, hogy előtört a szerzőben a „józan ész” iránti olthatatlan vágy, mert mellette érvel egyik idei, díjazott versében. (Makaróni borszonáta) Ugyanakkor furcsa, hogy igazságnak nevezi azt, ami a bor, sör, vodka, viszki hatására előjön. Értsük ironikusan? A részeg emberből inkább az őszinteség tör elő, de az csak ritka esetben egyezik meg az igazsággal. A szerző viszont ezt írja: „Hát ezért se igyál!” Az őszinteség ne jöjjön elő? Van, amikor ez is indokolt. „Hallgatni arany.” – tanácsolja a közmondás. Ha a másik felet hazugság alapján gyűlöl valaki, biztosan nem jó, ha ezt őszintén elmondja valaki. Neki, a Circus maximus szerzőjének ezek szerint bor sem kellett az őszinte igazságtalanság előtöréséhez. Másik megközelítésben: nem az lenne a logikus, hogy amennyiben a bor által felfedett tartalom igazság, akkor az jöjjön elő? Ha nem igazság, akkor az ember ne is igyon? Keveset se? Jó bort, (idő)mértékkel, amelyet sok jeles költő dicsér?
A verseket esztétikailag nem célom részletesen minősíteni, ez valóban a felelős zsűri dolga (lett volna). Formai kifogásaim viszont vannak. A bronzdíjas Makaróni borszonátával kapcsolatban az a szerény észrevételem, hogy valójában négy versből áll, a mottókat és a tételcímeket nem számítva is 50 sor. Elég furcsa, hiszen a kötelező tematika – „Borral űzzétek el most a gondot!” – mellett előírás volt, hogy a pályamunka nem lehet több 32 sornál. Szepes Erika 2002-ban még úgy érvelt, hogy az egyik vers (Májusok bolondjai) azért csak különdíjat kapott, mert jelentősen túllépte a 32 soros terjedelmi határt, és a formája nem antik volt. (http://irodalom.elte.hu/ezredveg/0208-9/0208-92.html#sze)
A Makaróni borszonáta is jelentősen túllépte ezt a limest, ezt a Rubicont az 50 sorával. A 2. tétele disztichon, a 3. anakreóni, jambikus lüktetésű, de az 1. tétel a legnagyobb jóindulattal sem antik, még csak nem is időmértékes. A 4. tétel megmértékelt, vagyis choriambikus sorokból áll, de így, ebben a formában nem antik, pedig a felhívás szerint csak „klasszikus formában” írt verseket fogadnak el. Ezt a 17 choriambust az távolítja el leginkább a klasszikus időmértékes hagyománytól, hogy rövid, rímes sorokból áll, ami népies. Hozzátenném, ez utóbbi lett volna a legkisebb kifogásom.
Az ezüstbabérleveles Kordal alcíme Tán szimultán verselmény még a szerző szerint sem biztosan szimultán, vagyis kettős versrendszerű. Az ókori drámák „kardalai” közt vannak népiesen hangsúlyos típusú versek is, de a szimultán verselés – ha itt megvalósult volna – nem antik eszmény. Az elején spondeusokkal enyhített trocheussal és kétszótagú ütemekkel kezdi, de hamar belefárad, mert az ütemezés már a harmadik sorban megtörik: „csak magadtól tudsz meghízni”. Később már a trocheus súlyával, nyomatékával megy rá a határozott névelőkre, aminél nagyobb öngól ritmikus, főleg hangsúlyos versben nem is kell: „A pohárba belenézek én.” Ez összesen hatszor sikerül neki. A legrosszabb megoldás a névelő nyomatékosítása szempontjából: „Nincs is annál szebb, mint a szép lány!”
Még jópofa is lenne ez a Kordal az önironikus hangvételével – a költő saját öregedésén és elhízásán élcelődik –, de vers formája és az ítészek bizonytalan értékrendje mégis kissé elveszi tőle az ember kedvét. Ha az álszimultán forma megfelel nekik, és a másik versben a hangsúlyos, illetve a népiesen rímes forma, a harmadikban pedig a kétszeres terjedelem, akkor miért penderített ki már az előzsűri két remek újmértékes verset? Nem a magaméról, hanem egy olyan szerző verséről van szó, aki korábban több díjat is kapott a korábbi Aquincumi Költőversenyeken, hasonló, újmértékes verseiért. Miért van ez a kettős értékrend? Most legyen a nyuszin sapka, vagy ne?
Ez a gesztus elveszi a játék örömét. Ha már verseny, tartsuk be a szabályokat. Miért nem lehet azonos mércével mérni? Tudom, egyesek szerint a költői szabadság, mindenek fölött áll. Lehet, csak nem egy verseny esetén. Itt nem a versírás szabályait kellett volna elsősorban betartani, hanem a versenyét. Az idei kiírás csak klasszikus formákban várt pályamunkákat, újmértékeseket nem. Ezenkívül a választás és az eseti önkorlátozás is szabadság. A költő eldöntheti, hogy „antik formákban” ír, ahogyan a felhívás szól, vagy szabadversben, esetleg hangsúlyosan, rímmel, illetve álszimultán újmértékesben. Biztosan még volt, aki szívesen választott volna más (újmértékes és hangsúlyos) formákat is, hiszen fantáziában kevesen szenvednek hiányt, de egyesek komolyan veszik a társasjáték örömét, mások nem.
Itt az lett volna az érdekes, hogy egy-egy pályázó valóban az antik metrumokból és az adott terjedelemből mit tud kihozni. Nem az, hogy milyen kreativitást tud felmutatni a játékszabályok megszegését illetően. Vagyis nem az, hogy kézzel mekkora gólt tud rúgni egy focimeccsen és balhoroggal hány ellenfelet tud kiütni egy kosárlabdameccsen.
A szabályok kitágítása vagy megszegése nem eredményez automatikusan jobb verset, sőt, még az is lehet, hogy a két dolognak nincs köze egymáshoz, de az elv akkor is taszító, ha valaki azt mutatja meg, hogy tud gúzsba kötve táncolni, ha ő épp nincs gúzsba kötve. Az Aquincumban díjazott versek általában mindig hordoztak valami pluszt; és még azt is elfogadom, hogy ezek jobbak voltak az átlagnál. Mégis, az ideológiai elfogultság és a szabályszegés fricskája – a költészet, és még inkább a verseny szabályainak a megszegése nem vet jó fényt az ötletesebb vagy hatásosabb pályamunkára sem.
Az antik metrumok alkalmazása egyébként arra lett volna jó, hogy hozzon vissza minél több élményt a vers ritmikai alapú esztétikai élvezhetőségéből. Egy hibátlan aszklepiadészi kólon vagy szapphói strófa nem azért jó és élvezetes, mert a nagy könyv szabályainak maradéktalanul megfelel, hanem azért, mert el lehet mondani ritmizáltan, el lehet énekelni megakadás nélkül. A Kordalt nem lehet se mértékben, se ütemezve végigolvasni a ritmusba való belesülés nélkül. A szerző biztosan azt véli szimultán „verselmény”-nek, hogy a két versrendszer egyaránt nem érvényesül benne végig.
A versenynek, műsornak az is lenne a nemes feladata, hogy megidézze a metrikus költészet aranykorának eszköztárát friss írásokon keresztül. A görögök és a rómaiak a verseket énekelve adták elő. Vers és zene náluk szorosan összekapcsolódott. A zene, a dallam, az előadhatóság kívánja meg a hibátlan metrumot is, ami azért egy jó fülű költőnek ma sem lehet akadály. Aquincumba 2002-ben még a jobbakat, vagy a jobbnak vélt pályamunkákat megzenésítve előadták. Idén már csak felolvasták. Olvasva azonban könnyebb eltussolni a ritmikai hibákat, mint énekelve.
Sajnos, elég sok hiba volt a versekben, szinte a teljes döntős anyagban. A legjobbak is tartalmaztak legalább 2-3 olyan sort, amelyet ritmusban nem lehetett végigmondani. Néhány kivétel, végigskandálható és végigénekelhető vers azért akadt. A többiek felolvasásakor viszont kínlódtak is a színészek alaposan. Nem olyan hibákról van szó, mint amikor például a pentameter cezúra utáni verslába spondeus, miközben a klasszikus szabály szerint az csak daktilus lehet, mert azt legalább el lehet olvasni a lüktetésből való kizökkenés nélkül.
Hogyan lehet viszont elolvasni jól a „Mustárvörösen belefészkel, mégis ütés-kitöréssel” sort, aminek a helyi érték szerint hexameternek kell lennie? Ez az egyébként tartalmilag, stilisztikailag jól megírt vers (Toll ki toll!) megkapta az előzsűri különdíját. Nem lehetett könnyű dolga Szepes Erikának, a képzett verstan-szakértőnek, de ő most a költői, vagy inkább ítészi szabadság mellett döntött. A hiba szabadságának poétikája mellett.
Mindez azért érdekes, mert ez a megközelítés legitimálja a hibát, és a megegyezésszerű, illetve előírásszerű szabályok be nem tartását, ami viszont a többi pályázóval szemben inkorrekt. Ez a megközelítés teljesen leképezi a magyarországi közéletben kialakult és az utóbbi években felerősödött folyamatot. Vannak szabályok, tudják is az érintettek, hogyan lehetne a fair play szerint élni, ők ezeket a szabályokat tudatosan megszegik. Ilyen magatartás volt régebb is, de annyival több, sőt más a mai gyakorlat, hogy már a normaszegésből norma lett. Ma már magyarázkodniuk sem kell a játékszabályokat megszegőknek. Csak becsapni kell előzetesen másokat, a korrekt többséget. Ilyenek (korrektek) viszont mindig akadnak.
Szomorú, hogy mindezt a költők, írástudók körében kell megtapasztalni. Biztosan nem véletlen, hogy nincs ennek a belterjes, kettős értékrendű költészetnek közönsége, mert ha lenne, talán kifütyülné a következetlenségeket. Az a visszás a magatartásban, hogy többnek, jobbnak, másnak akarnak látszani, mint amik, akár mások kárára.
A fődíjat idén – el kell ismerni –, a legkomolyabb témájú vers kapta, a Búfelejtő. A szöveg szerint egy halálos baleset szemtanúja volt a költő, és a búfelejtés módjait írta meg megrázóan tömören és pontosan. Újmértékes vers, így formailag elvben nem felel meg a kiírásnak. A ritmusa nem teljesen követhető, nem is antik, inkább csak szabadon lépkedő; de nagyon különlegesen kimértékelt, lejtésváltó típusú sorok követik egymást. Az a kár, hogy nagyon nehéz időmértékben elolvasni, de ha egy jó színész begyakorolja, akkor a kétséget, a bizonytalanságérzetet nagyon jól át tudja adni a sorok feléig emelkedő, utána ereszkedő jellegű lejtés.
Értenek, értenének a költőverseny ítészei, tehát, a ritmika esztétikai értékeihez, ha akarnának, de a jelek szerint nem mindig akarnak. Egyáltalán furcsa, hogy néhány anakreóni jambus kivételével nem akadt emelkedő lejtésű vers a döntősek között, lejtésváltó pedig a Búfelejtőn kívül egy sem. Senki se küldött volna be például alkaioszit?
Ami hiányzik leginkább, ha nem is a díjazottak közül – de legalább az előválogatáson túljutottak csoportjából – az a néhány konkrét vers, amelyekről tudom, hogy beküldték, de az előzsűri figyelmét elkerülte. A „bolond beszéd” posztmodern értékrendjét, mákonyát bíráló vers nem kerülhetett be a döntőbe, egy keresztény szellemiségű sem. Magyar értéket megmértékelő még egy-kettő igen, de amelyet kiemeltek közülük, az nem a zsűri választása volt. A Borok dicsérete például az Aquincumi Múzeum különdíját kapta.
A legfurcsább az a gondatlanság, amellyel a szervezők még csak nem is próbálják leplezni ideológiai elfogultságukat. A döntőbe került válogatás utolsó, lezáró, „összegző” darabja a következő, egyébként idézettel ér véget: „„Április négyről szóljon az ének…” / Vágyom a rendszert váltani már!” (Szegény asszony panaszai) Ezt lehet, persze, ironikusan is érteni, például úgy, hogy ilyet ma csak egy részeg gondolhat „komolyan”, mert a versben ezt egy hazatérő ittas férj énekli.
A Gondtalanság viszont már félreérthetetlen a maga stílusával és értékrendjével még inkább a formai igénytelenségével: „Drága barátom! Mondd meg, kérlek a versenyzőknek: / Nem nevezek az idén, Bort vedelek a bidén!” Lehet, hogy ez a szerző jól tette, hogy nem nevezett – bár e tényt maga az epigramma jelenléte a döntős versek között cáfolja –; azt még inkább jl tette, hogy nem írt hosszabb pályamunkát, mert ebben az egyetlen disztichonjában, két sorban három komoly formai, ritmikai hiba van. A hexameterében az ötödik versláb spondeus, pedig ennek a kólonnak az adja meg a dinamikáját, a jellegét hogy az utolsó előtti versláb daktilussal csattan. A pentameterben pedig az olvasó kétszer is belesül, ha mértékben olvassa el: a második versláb suta trocheusa és az ötödik versláb elgáncsoló pirrichizálódása miatt.
Papp János az ünnepség elején és végén egyaránt úgy mutatta be Szepes Erikát, az előzsűri másik tagját, mint aki „szigorú, de igazságtalan”. Viccnek hangzik, de sajnos, igaz. A közmondás erre azt állítja, hogy „minden viccnek a fele igaz”. Valóban, Szepes Erika nem szigorú.
Papp János megnyugtatta a jelenlévőket, hogy az elkövetkező pár évig még személyesen rajta fogja tartani a kezét az Aquincumi Költőversenyen, utána pedig a jelen lévő fia veszi át az irányítást, és ez „így fog menni örök időkig”. Megnyugtató, csak kérdés, hogy kinek a számára megnyugtató. Nekik vagy az euripidészi pártatlanság eszményében hivőknek?
Budapest és Aquincum, 2011. június 4.
Pusztai Péter rajza
2011. június 7. 08:25
Érdekes, amit a szerző felvet és megpróbál sok irányból argumentálni. Nekem viszont az a személyes álláspontom, hogy az ilyen, maszekmódra szervezett irodalmi vircsaftokra csak azok tegyék tiszteletüket, akik kedvelik a meglepetéseket és a bőrükön gyakorolt kitolósdit. Lehet, hogy torz lencsén át látom az irodalmi világot, de én még nem csalódtam pályázaton, költői versenyen – mert hagytam, hogy azok érvényesüljenek rajtuk, akik nem tudnak meglenni babér nélkül.
2011. június 7. 10:34
Értem én Gábor érvelését, csak az a tévedés benne, hogy az Aquincumi Költőverseny nem „maszekmódra szervezett irodalmi vircsaft”. A következő szervezetek hirdették meg: „A Pannon Művészet Alapítvány, Magyar Írószövetség Költői Szakosztálya és az Aquincumi Múzeum”. Csupa jól hangzó szervezeti név. Az Alapítvány az egész „pannon” művészet nevében beszél, a Magyar Írószövetség is elvben képviseli az összmagyar írótársadalmat. Jó, az „urbánus” szekértábor (hogy szépen és historikusan fogalmazzak), a Szépírók Társasága különvált, de ha nem ők a meghirdetők, hanem a nemzeti centrista Írószövetség, abban azért abban van egy plusz csavar, becsapás is. Aztán az Aquincumi Múzeum sem Fidel Castrótól kapja a fenntartására való összegeket, hanem a magyar adófizetők pénzéből, akiknek elenyésző százaléka „szélálballib”.
Minden pályázaton és versenyen vannak sunyító kellemetlen meglepetések, de ez már sok. Kellene tudni, ki az, aki meghirdeti, és az annak megfelelő méltósággal viselkedjen is. Ha negyedik szervezetként ott lett volna a „Komcsi Writers Club”, akkor egy szót sem szólnék. Szepes Erika, a verseny nagyasszonya is adhatna többet a jó hírére és szakmaiságára-pártatlanságára, elvégre neves verstan-szakértő, aki a könyvei szerint tudja, mi az a mérték.
Hogy kinek kell vagy nem kell versenyekről babér, azt hagyjuk az érintettekre. Lehet érvelni mellette is és ellene is. Sokkal korrektebb lehetne egy versenyen szerezni elismerést, mint a sok díj révén, amelyeket egymásnak adogatnak a nagy klikkháló belső emberei.
A költői versenyeknek megvannak a hagyományai. Kezdve az ókortól, amelynek szellemiségét az aquincumi is felvállalta. De voltak költőversenyek Villon idején, sőt Balassi és Rimay is szerveztek ilyeneket egy erdőben. Egyikről biztosan tudunk.
Az említett szerzők: a sok görög, római, Villon, Balassi, Rimay biztosan voltak annyira tudatában saját művészetük értékeinek, hogy nem a versenyek által akartak a Parnasszusra jutni. A költőversenyekben nem csak az önmutogatás kerülhet előtérbe, hanem aki komolyan veszi a játékot, akkor ez ennek a játéknak, a formai leleményeknek az ünnepe, öröme. Miért ne bulizhatna egy jót önfeledten 30-40 költő egy ilyen verseny okán? Ahol nem a nyeremény, hanem a részvétel számít!
Persze, számít a nyeremény is, de nem akkora súllyal, mint más gondolja. Engem sem az zavar, hogy idén mellőztek, mert mint mondtam, nekem kétszer már bejutottak a pályamunkáim a döntőbe, és egyik kapott is egy különdíjat. Csak az zavar, hogy a pártoskodással a szervezők elvették az emberek kedvét, az enyémet is a játéktól. Nem esett volna rosszul, hogy kívül maradok, ha csupán esztétikai, és nem politikai kérdések a meghatározók. És még inkább formaiak.
Vagy a direkt normaszegés. Eléggé faragatlan magatartás, hogy a verseny kiírásában adnak egy keretet, és azt következetesen nem tartják be sem a résztvevők többsége, sem a díjakat odaítélők. Miért kell többnek akarni látszani, mint ami az ember, a költő? Miért nem lehet a játék kedvéért írni egy hibátlan antik strófát, amit például el lehet énekelni egy adott dallamra? Miért kell minden versnek hosszúnak, súlyosan filozofikus megalapozottságúnak lenni?
A legjobb versek a döntőbe kerültek közül is az egyszerűek, játékosak voltak. Volt két disztichon, amelyik a stílusából ítélve ugyanannak a szerzőnek a két verse. Ezek egyszerűen megdicsértek egy pincészetet, illetve egy tájegység borait magasztalták. Remekül. Hibátlan metrumban, élvezetes, követhető szöveggel, egyszerű, vállalható mondandóval. Miért kellene több, más egy ilyen helyre?
Azzal, hogy díjazott versek nem feleltek meg a legalapvetőbb, a kiírásban megadott formai követelményeknek, a szervezők nagyon egyértelmű üzenetet közvetítettek: A NORMASZEGÉSBŐL NORMA LETT mára Magyarországon. Szeretném, ha ez a magatartás a közéletből is visszaszorulna. Hogy lépjenek a politikusok az emberek elé, ha a költők, a társadalom lelkiismerete szintén legitimálja a normaszegést?
Régebb mindenki lehetett pártos és normaszegő, amíg le nem bukott. Ma a normaszegők eléállnak, és büszkén vállalják, hogy nem tartják be a társadalmi együttélés szabályait. Nos, ez az, ami aggasztó, csak én az V. és XIV. Aquincumi Költőverseny kapcsán mondtam el a Káfé olvasóinak.
Még valami, amit már említettem: jó lenne tudni, ki kicsoda, k nevében beszél. A NEGATÍV, REJTETT és KAMÉLEON-IDENTITÁS a megszólaló egyénnek sem jó. Ki kellene állni egyénileg és szervezetileg, mondjuk a névvel jelezve, ha ő fogvicsorgató szélálballib. Ha ez rendben, a pusztán esztétikai önkényes ítéletek meglepetéseit lenyeljük.
2011. június 11. 11:06
Én meglepődtem… vajon a zsűrivel érdemes lenne-e elbeszélgetni, meginterjúvolni őket. S vajon a többi érintett, aki ott volt, aki rendszeresen verseket küldözget, vajon megszólal-e…? A kritika jogos.
2011. június 13. 20:19
Emese, ez olyan terület, ahol nem ildomos senkinek megszóllani. Jól kitalálták. A pályázónak nem, mert fél, hogy lehurrogják őt (biztosan a gyenge versének az elismerését hiányolja); a zsűri pedig tudja, mit akart, ezért nem magyarázkodik stb.
Egyébként az egyik érintettel (a szervezői oldalról) megbeszéltem a kérdést magánlevelekben, és a legtöbb kritikai észrevételt jogosnak tartja. Ígéretet tett, hogy a metrum, a világnézeti pártatlanság, de legalábbis kiegyensúlyozottság részéről a jövőre nézvést áll.
Köszönöm a hozzászólásodat. Üdvözöllek, Laci.
2011. június 14. 07:38
Kedves Laci!
Örülök, hogy vállaltad a kritikus hálátlan szerepét, s megkerested a szervezők egyikét. Különdíjasként is úgy vélem, jobb úgy megmérettetni, s esetleg fajsúlyosnak találtatni, ha bízhatom a versemet bírálók következetességében. Még egyetelen intézmény sem látta kárát a minőséget előtérbe helyező szigornak, önnön reputációját őrzi vele. Nyilván ez is közrejátszik abban, hogy noha már tizennégy éve létezik ez a költőverseny, csak mi, jobbára ismeretlenek jelentkeztünk pályaműveinkkel. Pedig érdekes lenne egy elismerten magas színvonalú költőversenyen részt venni, ahol akár Csoóri Sándor vagy Kányádi is megjelenhet tekintélyének veszélyeztetése nélkül. Nyilván nem véletlen, hogy lírikusaink színe-java inkább a füredi Salvatore Quasimodo Emlékdíjra pályázik.
Bízom benne, hogy lesz foganatja észrevételeidnek, s a következő aquincumi versenyen már érzékelhető lesz hatása a döntős művek válogatásánál.
Üdvözlettel: Marjai Éva
2011. június 21. 18:42
Minden előzetes tájékozódás nélkül küldtem két verset a pályázatra, majd vártam, hogy visszajelezzenek, hogy invitáljanak az erdményhirdetésre, mindez elmaradt. El szokott? A hozzászólások alapján, rossz helyen kopogtam, én ugyanis valóban csak a kiírásnak megfelelően írtam a borral elűzhető gondról. Remélem ennek a gondomnak az elűzéséhez elég lesz egy-két pohár ízes bor. Köszönöm a vélemény megosztás lehetőségét.
2011. június 22. 20:26
Kedves Éva!
Jók a meglátásaid. Remek, hogy van ilyen nyilvános fórum, ahol megsozthatjuk egymással. Reméljük, mindneki tanul belőle.
Üdvözöllek,
Laci
Mayer Erzsébetnek:
Hasznos ez az ötletelés. Köszönöm mindannyiunk nevében, hogy megosztotta velünk az észrevételeit. Én is azt tartanám praktikusnak, ha értesítést küldenének mindenkinek, hogy mely versek kerültek be, melyek nem. A felhívásban az volt, hogy lehetett érdeklődni telefonon az Írószövetségben cím alapján. Ez már nagyon régi módszer. Ma már semmibe nem kerül szétküldeni 92 embernek egy körímélt. Vagy meadni egy honlapcímet, amelyen a lista elolvasható adott időponttól.