Lakatos-Fleisz Katalin: A levél

Tanítás közben is végig arra gondolt. Már meg kellett volna érkeznie. Nem, biztosan nem az elutasítás miatt késik. A bizottság előtt jól szerepelt. A hidrometallurgiáról kérdezték, hogy ismertessen olyan műveleteket, amelyekkel új anyagok állíthatók elő. Szerette ezt a témát, élvezettel beszélt róla. Kitért a fémtechnológiai termelőüzemek elfolyóoldatainak környezetbarát kezelésére is. Pedig az nem is tartozott szorosan ide. Végig figyelte az arcukat, ahogy a vastagon párnázott bőrfotelekben ülve elégedetten bólogattak. Még a kötelező kérdést is csak tessék-lássék tették fel.
Ámbár ki tudja, lehet, hogy kevés a hely… Mindig, mindenütt kevés minden. Lehet, az ösztöndíj kerete nem elég, hogy fedezze az odaköltözés költségeit… Mit tudhat ő arról, mi áll a dolgok hátterében.
Az utolsó óra után gyorsan összepakolt, a laborhoz kötelező fehér köpenyt türelmetlenül vágta be a szekrénybe. Máskor mindig gondosan vállfára akasztotta. Nem ismert magára. A lassúsága, vontatott ráérőssége egy csapásra eltűnt. Lám, ilyen is tud lenni. De jobban tetszett magának így. Valami felszabadulásfélét érzett. Ha siet, talán még elkapja a fél hármas személyt. Minek teszetosza módon ellógni az időt a tanáriban, mert úgyis megy a következő vonat. Csak úgy leülni órák után és a semmibe bámulni. Lehet, mire hazaér, már ott várja a boríték a postaládában.
Jó így, a remény szelére ráfeküdni, ahogy a lehúzott vonatablakon át az arcát simogatja. Jó lenne mindig így maradni, ezzel a reménnyel, talán nem is kéne sehova se megérkezni.
Kiszálláskor az este szaga már a levegőben, de a napfénytől minden áttetszőbb. Milyen más most, mint reggel. A peronra tapadt már rohadásnak indult leveleket látva mégis rossz érzések ébredtek benne. Akárhova is utazik később, holnap azért még lesz. És hogy holnap is ugyanúgy. A koszos fényű kupéban kis műanyag laposüvegekből kortyolják a kihűlt, kávénak nevezett barna löttyöt, elszívnak egy-egy szál cigit mellé, hogy a még félálomban való kényszeredett készülődés után valóban felébredjenek. Ő is próbál felébredni. Ajtócsattanás, huzat és dohányfüst elegye. A reggeli csípős levegő után pállott emberszag. A kalauz kopaszodó feje, ahogy be-benéz, jelezve, hogy most kell a zsebpénznek hívott aprót elővenni, mert a falu állomásán nincs jegypénztár. Ha a zsebe már tele van, az egyensapkáját tartja. Mire a vonat lassan bedöcög a városba, alaposan megszedi magát.
Hány év telt el így, már nem számolja. Mióta ebben a szakiskolában megkapta a kémiaórákat, ugyanabban a lepattogzott zománcú lila lavórban fürdik hajnalonként, amiben az apja, ugyanazzal a reggeli személlyel ingázik. Az apja. Apa. Egyik vasmunkás a sok közül. Az utolsó még dolgozó éveiben a kávét már ő főzte neki, töltötte a kis lapos flakonba. A faluban azt mondják róla, ritka jó ember volt. Így múlt időben. Mintha csakis a munkájával érne az ember valamit. Már csak botra támaszkodva sántikál el az újságért a kapuig. Így is hamar, kifullad, köhög. Azbeszt ment a tüdejére. Így szokta mondogatni.
– Majdnem harminc évet húztam le a vasöntödében, mán én lehetek beteg – hangoztatja, szinte büszkén, ha a hogylétéről kérdezik.
A sötét a kertről jön fel, egyre beljebb kúszik. Most kap észbe: a vacsora még sehol. Gyorsan káposztát pucol, leveleket hánt. A felső rohadt, piszkos levelet a körmével kaparja, mégsem akar könnyen elválni az alatta lapuló rétegtől. Nyári konyhába való kibotorkálás az elemlámpával, a félhomályban inkább érzett, mint látott körvonalak: a meszelt falon lógó edények, ecetes flakon, tábori, kétrózsás gáztűzhely mellette a hasas butéliával. Vékony sugárban folyatja az olajat, elkeveri a liszttel. Pirított rántásszag. Az egyhangú mozdulatok mégis vigasza. Ahogy a sok-sok számolatlan évben mindig.
A vékony fehérlő csíkot a postaládában most veszi csak észre. Megdobban benne ez a fehérség. Első ösztönnel odarohanna, de megálljt parancsol magának. Türelem, nem kell elsietni. Előbb szokni kell a gondolatot, hogy legalább a levél megvan. És ami a fő, nyugodtak kell lenni, akármi is áll benne. Duci néni, az ápolónő mondta, vállalná, hogy hetente benéz. Bevásárolna, ellátná az apróbb munkákat, takarítást. Sóhaj, rossz érzés, bűntudat. És ha hirtelen beteg lesz, és ő nem lesz itt vele? És télen a folyamatos fahordás, tüzelés? Pedig a tüzet csak ő tudja megrakni rendesen. A pálcikavékony gyújtósokat keresztbe helyezni máglyaszerűen, fölé kerülnek a vastagabb hasábok. Fontos, hogy laza, levegős legyen a máglya. Előbb csípős füst gomolyog fel, szerencse, ha mindjárt nyomában ott sistereg a láng is. A szélzúgás hangja, a felcsapó láng most félelemmel tölti el. A jövő riasztó, sötét valami. Távolból jön a felhő, meglátod utolér. Mi lenne, ha a még olvasatlan levelet csak úgy bedobná a tűzbe? A spórkarikákat lehúzva a lángok messze kilobognak a platton. Egyszerűen felszívódna a semmibe. Minden ugyanúgy folytatódna, mint eddig. Mintha az a levél nem is létezett volna.
Az apja hangjától összerezzen: – Nincs még az Önök kérték, kislyányom? Nem kapcsolod be a tévét?
– De igen, apa. Máris.
Az elemes falióra fél nyolcat mutat. Ketyeg az idő. A múltkor az az idősebb kolléganője a tanáriban csak úgy mellékesen megkérdezte tőle, hogy látta este az Önök kértéket? Ez szíven ütötte. Miért kérdezi tőle? Hiszen ő még fiatal, mások ilyen korban mennek férjhez.
El kell olvasnia azt a levelet. Mert nem lehet elbújni előle, mindenhova követné, akárhogy is próbálna visszakuckózni a megszokott mindennapokba. Álmatlan éjjeleken naggyá nőne, mindent beborítana a fehérsége. A sorsa ez a levél. Lám, a macska, mintha érezné a tépelődést, mint egy jó szellem, felugrik az apja ágyára, a beteg lábán dagaszt. Mert a lába se a régi már, merev és érzékeny a térdprotézistől. – Vasból vagyok, vasember – ezt derűsebb pillanataiban szokta mondogatni, amikor homlokáról elvonulnak a gondok sötét felhői. Most a macska masszírozza helyette. Béke. Cserháti Zsuzsa dala: visszahoz egy régi perc, megidéz egy fénykép.
Hova kellene utazni, milyen messze ettől a kifosztott tájtól, a mondanivalótól terhes kopasz fáktól, a kába reggelektől. Hogy többé ne hallja ezt a dalt. Míg csak élnem kell, sose lesz másképp.
Megtapogatja, semmi különös, egy sima négybe hajtott lap lehet. A boríték felső sarkában a külföldi egyetem elegáns pecsétje, alatta a pontos feladó: Metallurgiai Intézet, Fémkohászati Tanszék, Doktori Iskola. A címzett nevének betűit mintha rajzolták volna. Az ő nevét. Ez a gondos, szép írás vajon azt jelenti? Itt az idő. Zizeg a boríték, tartalma nehezen akar kibújni. Erőt parancsol magának. A lapot széthajtva gépírás fekete-fehérje. A fejléccel kezdi. Most veszi csak észre, hogy az intézménynév más betűtípussal van írva, mint a karé. A fejléc a lelke a levélnek, tartást ad az alatta levő néhány sornak. A vonal alatt olvasás nélkül is tudja a „Tisztelt Jelentkező!” megszólítást. Tehetetlenül is lejjebb siklik a tekintete. Meg-megrezzen a keze. Nem a szemével olvas, nem is látja a betűket, mert a betűkből hangok lesznek, hangokként jutnak el hozzá, hangszín nélküli hangok, amik belül a fejben feszítenek, dörömbölnek, visszahangoznak, majd valahol a mellkasában vernek tanyát egy kis időre, hogy majd lefussanak egészen a lábujjai hegyéig. A szavak értelmét nem fogja fel, újra és újra nekifut. Leteszi a papírt. Kinéz az ablakon. Az esti ködben a majdnem kopasz diófa alatt hatalmas falevélkupac körvonalai. Jó lenne most úgy, mint egyszer kislánykorában. Ugyanilyen nagy kupacba teljesen belebújt, semmit se látott. Azt játszotta, hogy ő is levél. Aztán csak szórta-szórta a leveleket, körbe, magasba. Levéleső, levélvulkán, levéltenger. Alulról-felülről kavargott, záporozott. A nagy kavargásban ő is hullott, repült. Nem volt én, nem volt ősz, semmi, csak ez a nagy kavargás. Belefeküdni, meghemperegni, súlytalanná válni. Ahogy a nagy zuhanásban eltűnnek a határok. Szerteszét hullani. Csak azért is elszállni. Bele a semmibe.

2021. január 21.

Szóljon hozzá!