Kosztolányi Dezső: Európai képeskönyv / 1 (Breviárium)

(Unott legyintéssel:) Kosztolányi mindent megírt… Nyughatatlan utazásait is, közben támadt impresszióival együtt…Amit pedig történetesen elmulasztott, az most végérvényesen ránk maradt. De amíg be nem pótoljuk mulasztásait, javasolom, olvassuk inkább az ő sorait… Megéri…
A gyűjtemény tárgya a képírás lényegéből fakad: szerző mindent leír, amit lát és amit látás közben gondol, utazásai során. Ezek pedig, egy könyvtár precíz besorolásai alapján a következők:
„szerbek; úti jegyzetek; népszokások; úti beszámolók; gyógykezelések; országismertető; életkörülmények; személyleírások; írók; politikai beszélgetések; császárok; egyetemek; múzeumok; kastélyok; útinaplók; székesegyházak; repülőterek; kivándorlók; magyarok; rádió szereplések; városkép; kolostorok; koldusok; magyarságismeret; földművesek; régészeti ásatások; színészek; pápai audenciák; örmények; szerzetesek; belgák; nemzetiségek; kabaré előadások; éhezés; kulturális értékek; olaszok; egyházi vezetők; angolok; prózai művek.”
Egyszóval minden. A továbbiakban ezekből merítünk, mintha magunk is naplót vezetnénk. Szeszélyesen. A mindenkor, mindenre kíváncsi gyermek rácsodálkozásával… (CsG)

Forrás: Réz Pál gyűjteménye a sajtóból, életműből, hagyatékból, 1979. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest

HETEDHÉTORSZÁG

Megettem a világot s kiokádtam.
Az élet meglehetősen egyforma.
Országhatárokon, nyelvterületeken robogtam előre,
oly szemtelen gyorsasággal,
Hogy magam is megijedtem.
„Guten Morgen!” mondták, de másnap már: ”Bon jour!”
s egy furcsa délután
dalolva köszöntek: „Good afternoon!
Népek hálószobáin füleltem, bekukucskáltam kulcslyukakon,
meglestem, mit csinálnak egészen magukban.
Egy anya szoptatta nyügös csecsemőjét.
Toronyra is másztam, muzeum és képtár anyagát habzsoltam, árúházak őrült
mozgólépcsőin zakatoltan.
Fönn az irodában négyszáz gépirólány
kopogott halványan.
Hallottam a nagyszerű gramofon-osztályok
négermuzsikáját,
vettem nikotinmentes pipát, nyakkendőt, rádióantennát,
csőpostán fizettem a fényes alagsor
száznyolcvanhetedik pénztáránál
s utána a tetőn ananászt ebédeltem.
Hideg- és melegvízszolgáltatás minden szállodában,
néhol éjfélkor is lehet borotválkozni,
könyvet vásárolni. Telefonhivásra
nyomba házhoz mennek. Ámde, bevallhatom,
végső benyomásom fölöttébb leverő.
Mert mikor vonaton száztiz kilométer
sebességgel lihegett e dicső városok
felé a füstben, a vékonyan csorgó
holdfényben, mindenütt láttam riadozva,
igen jelentősen
az ébren-alvó, népes temetőket.

1927


FANYAR ELŐHANG

(a Londoni levelek-hez)

Nincsen oktondibb dolog, mint azért utazni, hogy élményeket szerezzünk. Az élményeket nem lehet úgy gyűjteni, mint például a bélyegeket. Azok már eleve bennünk lakoznak, s ki tudja, miért, mire rezzennek meg. Ha nem veszem nyakamba a világot, hanem bölcsen otthon, a díványomon heverészek, lehetséges, hogy most több, hamisítatlanabb újságról számolhatok be neked.
Egyes utaimról emlékek maradtak, melyek évek során, véletlenül alakultak ki, valami előttem ismeretlen, lelki vegyészet hatása alatt. Ezeket az emlékeket hajszolni, mesterségesen előidézni nevetséges is, céltalan is. Az emberek homlokára, a tárgyakra, a műkincsekre nincs fölírva: „Én leszek majd a te emléked”. Egy jelentéktelen holmi gyakran jobban megragad, mint egy székesegyház. Tehát találomra botorkálok, fölszedegetem az útszélről, ami elém akad.
Amint láthatod, meglehetősen kiábrándultan vágtam neki utamnak. Tudtam, hogy a kamaszkor múltán, amikor az ember úgy iszik be minden újat, mint itatóspapír a vizet, egy táj, egy város, egy nép sem okozhat olyan meglepetést, melytől föltétlenül eltátjuk a szánkat. Aki ma él, még a gyermek is, szükségszerűen koravén. Miután a távolságok megszűntek, az utazás elvesztette regényes voltát, az élet, a műveltség, a szokások, iparcikkek, ételek meglehetősen egységesedtek, és senkinek sem adatott meg, akinek csak egy fikarcnyi képzelete van, hogy valami olyan tárgyilagosan-rendkívülit fedezzen föl, mint a tizenhatodik, vagy tizenhetedik századbeli világjárók.
Untig ismerjük a világot, barátom, legalább külső arányait, színeit, könyvekből, képekből, moziból, rádióból, vagy hallomásból. Ha megérkezünk valahová, sohasem a szűz benyomás fogad. Amit észlelünk, azt nyomban összehasonlítjuk azzal, amit olvastunk vagy hallottunk. Minthogy pedig a képzelet mindig nagyobb mester, mint a valóság, csalódást érzünk. Bevallom, hogy mikor húszesztendős koromban először pillantottam meg a tengert, egyáltalán nem voltam meghatódva. Sőt, egy kissé nagyobbnak képzeltem. A palicsi tó annak idején nagyobb volt.
Ezt bocsátom előre, minekelőtte vallok. Még valami nyugtalanított, de azt már elintéztem magamban. Vajon van-e jogom föltárni londoni tapasztalataimat, nekem, aki csak bekukkantottam ebbe a titáni városba, kutyafuttában? Azt hiszem, van. A többiek, akik évtizedek óta itt élnek, körülbelül nyolc és fél millió lélek, annyi, amennyi Csonka-Magyarországot lakja, egy testet alkot vele, megszokta, nem veszi, nem veheti észre, mint ahogy mi sem láthatjuk önmagunkat. Hagyják ezt a londoniak miránk. Végre mi sem írunk budapesti útirajzokat. Közvetlen környezetünk rejtély. A férjek nem tudják, hogy kicsoda a feleségük. Hozzájuk is többnyire mások írnak verseket.
Ennélfogva elkezdem.

Pesti Hírlap, 1927. augusztus 7.


TENGEREN

Rettenetes vizek. Iszonyú vizek. Hisztérikus vizek. Csak doboljatok hajóm alatt, és verjétek ki az írásom taktusát. Ez már nem az ismeretes víz-mező. A szeszélyes Tyrrhéni-tenger ez, amely minden öt percben változtatja kényúri szeszélyét, minden percben más színű palástot vesz magára, hol acélkéket, hol zöldet, hol tintafeketét, és minden pillanatban új hangnemben mormol.
Rettenetes vizek. Minő ijesztő és minő komikus, hogy én most felettük úszom, kezemben egy toll, előttem egy asztal, és mondatszerkezeteken gondolkodom. Az egész hajótársaság ilyen nevetséges. Nem is emberek ezek már, de figurák. A tenger óriási perspektívájában egy kis babaszoba látszik csak, a babaszobában bábok, a bábokban játékrugók. Enni akarnak a kis bábok, villamoscsengők berregnek, pincérek rohannak hanyatt-homlok, hozzák a feketekávét és a cukrot, minthogy a kis bábocskáknak keserű lenne cukor nélkül a kávé. Szegénykék. Lenn a kis fűtőcske töröli kormos homlokát. Fenn pedig négyszáz picike tüdő szuszog aggodalmasan és nagyon szerényen. A főszerepet azonban átvette már a hajó hatalmas acéltüdeje, és az viszi őket előre. Csak semmi fontoskodás, édeseim. Drága és szép hölgy ott a hajó orrán, ne nézegesse magát a tenger zivataros tükrében. A tenger rossz tükör. Azonkívül nem is lenne elég nagy a maga hiúságának. Húzzuk össze egy kicsit magunkat. Ne kapassatok csúfondáros mosolyra. Valamiképpen nézzetek kissé egyszerűbben és alázatosabban, szavatokat ejtsétek csendesebben, fejeteket tartsátok kevésbé peckesen, és egyáltalán viselkedjetek másként, ünnepélyesebben, mint a földön, különben halálosan elnevetem magamat. Hiszen alattatok a víz.
A víz, a víz, az iszonyú, hisztérikus víz. Nem tehetek róla, de hidrofóbnak születtem. Fáradt vagyok, idegeim nem fogadják be már úgy a szenzációkat, mint egykor, egyedül a víz imponál még. Már a természet is untat. Úgy találom, hogy rossz tájképfestő, és nem képes finomságokra, részletmunkákra. Csak akkor nagyszerű, ha arányaival fekszik rám, ha elkábít, agyonroppant, és a végtelenségből ad ízelítőt; ha brutális akar lenni, és hegyekről, óceánokról álmodik. Sziklákat nekem, ordas és horpadt hegyeket, kővé meresztett tengeri vihart vagy vizet, vizek végtelenségét, szétcsurgó, örökké változó hegyeket, folyékony Himaláját.
Ez azonban az életem állandó szenzációja. Nem tudom, hogy megértenek-e egészen, de úgy érzem, hogy folytonosan velem van a tenger. Régen láttam először, még egész gyermekkoromban, de azóta mindig kísért, és ha távol száraz poron vergődöm, budapesti aszfaltot taposok, vagy igénytelen gondokkal bíbelődöm, jó tudnom, hogy van valahol, és él, játszik, viharzik, mint a változás szinbóluma és ellenképe az unalomnak. Jó néha álmodni róla. Jó elgondolni álmatlanul, téli éjjel, mit csinálhat most a tenger. Ezzel a vigasztalással válok el tőle mindig. Hogy sajnálom a többieket, akik itt hagyják örökre. Eltűnik szemük elől, és nem látják löbbé. Az én szemem kicsi karikája azonban egészen magába issza, és csorbítatlanul elviszi magával a végtelenségét.

Élet, 1910. május 1.


MORGUE

Reggel nyolc órakor repülőgép lebeg a város felett. Kilenckor katonai léggömböt látok a Champs de Mars napfényében. Automobilok serege úszik kék benzinfelhőkben. A föld alatt és a föld felett vonatok loholnak, lármában, villamosságban fürdünk. E város mellett azonban él egy másik, az ódon, a titokzatos, a középkori város, mely nem vesz tudomást az újról, s görbe utcákon, fojtó illatokban éli a maga ősi életét, a parti bouquinistek, a zöldségárusok, a régi handlék közt, akik még egy forradalom előtt való dallal kérdezik meg a lakókat, van-e eladni való ócska ruhájuk? Délután végigmegyek egy ilyen utcán. Irtózatos félvilági hölgyek állanak az aszfalton, vastagon ki vannak festve – feketével és pirossal –, a forró nap majdnem leolvasztja festékeiket. Este a csigalépcsőn egy régi bronz gyertyatartóval botorkálok fel szállóm szobájába. Ilyen gyertyatartókkal, ilyen csöpögő gyertyákkal mentek fel padlásszobájukba a régi párizsiak, két-három-négy századdal ezelőtt is.
A morgue is ehhez a városhoz tartozik. A szigeten van, tőszomszédságában annak a kórháznak, melyet a francia nyelv zsenije az „isten hoteljé”-nek nevez. Csalódottan áll meg előtte a néző. Annyit olvastunk róla. A halál e bús palotáját mindnyájan megnövesztettük a fantáziánkkal. Most kicsinek és igénytelennek találjuk. Ott sütkérezik a fanyar és hideg nyári napfényben, éretten az elmúlásra, málló vakolattal, züllött ajtókkal, roggyant zsalukkal, melyeknek eltépett zsinórjai a szélben harangoznak. Egy halottas-ház, mely maga is halálra van ítélve, s nemsokára lebontják. Bennünket az emlékek érdekelnek. A vasredőnyök le vannak húzva. Mögöttük egy tükörüveg van, s az ismeretlen halottak, a folyó áldozatai, az öngyilkosok, a legyilkoltak hullái fel vannak polcolva egy deszkára. Valaha mindenki itt ismerte fel eltűnt rokonait. Egymás mellett voltak a halottak, mint a kereskedések kirakatában a megkopasztott hideg csirkék. Ide zarándokoltak a halál smokkjai, a csalódott világfiak és a dekadens költők. Baudelaire, Barbey d’Aurevilly, Verlaine háza ez. Hajnal felé, pogány lumpolások után gyakran bámészkodtak a kirakat tükörüvegei előtt a korhelyek is, akik magukkal hozták a pezsgősüveget, és a kijózanító utolsó poharat felköszöntötték a halálra. Utálatos jelenetek játszódtak le itt. Aztán végképp bezárták a közönség elől.
A parton most egy hulla hever. Egy órával ezelőtt fogták ki a zöld vízből. Valahol a közelben ugorhatott be, mint a legtöbb öngyilkos, előzékenyen és szellemesen a morgue mellett. A test a parton hever. Körülötte semmi csoportosulás. Nálunk egy utcai baleset jobban felcsigázza a kíváncsiságot. Két öregasszony ruhát mos, kisfiúk pécéznek, egy rendőr áll mellette, s várja, míg a morgue-ba szállítják. Az emberek megnézik az arcát, aztán továbbmennek közönyösen. Olyan közel van a hulla a vízhez, hogy a folyó egy gőzös közeledtére felárad hozzá, megnyaldossa ázott cipőit, testéhez tapadó nadrágját, mintha visszakövetelné magának. Végre – egy óra múltán – átszállítják a morgue-ba. A „préfecture de police” engedélyével én is bemehetek.
Megdöbbentő, milyen ódon, piszkos, szegényes ennek a rengeteg városnak a halottasháza. Dohos folyosóin szorongó emberek állanak, akik rokonaikat keresik. Az egyik levelet tart a kezében, a másik egy kalapot, melyet az öngyilkos elhajított, hogy ezzel igazolják a kérésük jogosságát. Lemegyünk a hullaházba. Szűk és sötét. Annyi halott fekszik a függőleges deszkákon, hogy alig lehet mozogni köztük. Egy hét aratása. Mind csupa ismeretlen ember, egy öreg angol, akit megöltek, és még nem tudják a nevét, egy asszony, aki vízbe fúlt, egy fiatal férfi, akinek dús, fekete haja dacosan és fiatalosan mered az égnek, leányok, sovány munkások. Hány ilyen vendége van évente a morgue-nak? A szolga azt mondja, legalább másfél ezer. Megnézem a bonctermet is. Egy kis szoba, melynek bádogpadjain még véresen, mosatlanul feküsznek a kések. A másik szobában állanak a gyalulatlan, szálkás fakoporsók, egymás tetején, valami harminc koporsó, mert a padlón nem férnek el. Úgy érzem, hogy a halál közönyös. Másutt talán megborzadnék. De itt még a régi, középkori közöny lengedez, s a hullákban nem is látok embereket, hanem gyári árukat, furcsa bábokat, viaszfigurákat, melyek zsúfolásig megtöltik, majdnem szétrepesztik a házat.
Este azonban jó lesz korán hazamenni.

Világ, 1913. július 20.

(Folytatjuk)

2021. január 23.

Szóljon hozzá!