Hadnagy József: Tűz a monitoron
(Ötvenhatos emigráns fiának aggodalmai nyomán)
Lehullt az első hó,
az ablakpárkányon,
mint víz az áttört gáton,
áramlik be a hideg levegő,
hagyom, nem fázom, talpra-világ-
tüze melegít laptopomon,
képernyőhöz láncolt korona-rabok
táplálják a Szőke Herceg gyújtotta
tüzet, ki ne aludjon… Nagy tűz,
maszkos gyűlölet sötét
lángja oltaná erőszakkal,
tagadással, elhallgatással,
feketelistával, letiltással
a közösségi felületeken,
mondja az ötvenhatos emigráns fia;
ki sem meri mondani a Szőke Herceg
valódi nevét, bunkerből irányító
ellenfelét Húgyos Dzsó-nak
csúfolja, nehogy őt magát is kizárják
a négy fal közé zárt világközösségből,
keresztelni még szabad.
Miféle demokráciát sütnek-főznek
a szabadság álomföldjén,
ahol most – mint egykor a bölényeket
és prérifarkasokat – halomra lődözik
a szabad szót? méltatlankodnak ideát
a szabadság tüzénél vacogó
ragadozók is.
Méltatlankodom magam is.
Maszkba kell öltöztetnem
gondolataimat a szabadságról,
nehogy az én fiókomat is
prérifarkas-odúnak tekintsék.
Akkor Talpra magyar!
Most Talpra világ!
Nem alhat ki a tűz.
Remény és könnyek szítják.
És messze révedő emlékezés:
Ki nem emlékszik a Thermopülai
háromszázra, a harangsírásra
a madéfalvi veszedelem után,
az egri csillagokra,
negyvennyolcra, Segesvárra,
ötvenhatra, a Los Alamos-i százra?
A Szőke herceg vesztésre áll,
és nekem Amerika a hazám.
Szeretem. És most bujkálnom
kell a világháló pribékjei elől...
Nézem, hallgatom az álomhazában
született ötvenhatos fiát, szétzúzott
remények törmelékeként folyik át
a monitorablakon a jaj: Ha kialszik a tűz,
ha most is eltapossák, örök tél borul a világra…
2021.01.13.
Tűz-kolibri
„ Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.”
Vörösmarty Mihály: A vén cigány
Bölöni Domokoshoz
Egy gondolat ül kint, fapadon,
a sok bent ülést megunta,
D vitamint habzsol a napon,
az oldalát tövis fúrja.
Szem nem láthatja, olyan apró,
látja tisztán képzeletem:
pocsolyaként növekvő, sajgó
folt, megmérgezi életem.
Barátokkal asztalhoz ülnék,
mosolyogna ránk a pohár,
s nézném, amint a magány füstjén
kék tűz-kolibri szálldogál.
De nem lehet. Ülök a házban,
s csak nézek ki az ablakon,
nézem kint a didergő fákat…
„Lesz még egyszer …” – dúdolgatom…
2020.12.09.
Lélek-télben
Kilenc hónapon át készítettek a feladatra.
Visszatekintve most, úgy néz ki, egyetlen
évszakra. Mondja nekem az ablak, nézz ki,
tavasz van, de a madarak elhallgattak,
boltban, autóbuszon, az utcán kopogó
beszéd-rögökbe botlom. Nyáron, amikor
rám ragyog az ég, azt gondolom, ilyennek
kell lennie az embernek, de az emberek
jéghegyek, lassan olvadnak, gyorsan
visszafagynak, évekig, évtizedekig eláll
bennük a sérelem, harag, gyűlölet…jeges
tenger az egész történelem. Édenkertem
lehetne az ősz, de hideg szelek tarolnak
mindenütt, bordáim süvítő léckerítés.
Téliesítettem magam egy egész életre,
átmozgató kis elfoglaltságokkal tartom
a langyosnál valamivel magasabb
szobahőmérsékletet, befejezni, amiért
ideküldtek, feladatomat a lélek-télben,
ki ne köpjenek…
2021.01.02.
Aranyfoncsor
Ne a szememben nézzed magad,
a fény azon már kissé megkopott,
mint aranyfoncsor a tükör hátoldalán…
a lelkemben sok kalapács kopog.
Ne az számítson, mit tükröz a szemem,
hidd el, azon már el nem igazodsz,
a tetteimet, szavaimat figyeld,
tükrözd, ha mosolyogsz, ha búslakodsz.
Az idő művelte ezt velünk,
én magam nem szemedben nézem,
szóban, tettben látom csak magam, mintha
állótükör előtt, egészen.
A szavaidra, tetteidre figyelek
én is, lényed azokban látom;
jobban fénylenek, mint a legszebb
mosolyod, legszebb kacagásod…
2021.01.04.
Téli csoda
Este még csuromvizesen álltak
az ablakom előtt a fák,
sötét-kendőjük alatt vacogtak,
mint esőbe rekedt banyák.
Ma reggel, mintha varázstükörbe
néznék, menyasszonyi ruhában
mosolyogtak be az ablakon –
megbabonázva álltam
a fehér csipkék s fogsorok
halvány fényében, a könnyű
ködfátyol földig omlott…
tegnap arcuk olyan
volt, mint csöpögő töpörtyű…
Mi a valóság? Ezt kérdeztem.
A tegnapi csúnya boszorkák,
vagy az idő, melynek hátlapjára
az éj ráfújta ezüstfoncsorát?…
2021. 01. 09.
Pusztai Péter rajza