Nem tudom, ki hogy van vele, de az én életem két párhuzamos sínpályán mozgott. Adott volt egy valóságos világ, a hétköznapok küzdelmei, örömei és gondjai, vele egy időben pedig egy virtuális élettér, egy rejtett menedék: az irodalom világa, könyvekbe kódolt paradicsomi sziget, ahová elvonulhattam, ahol lépésről–lépésre tágult a világ. A kettő állandó szimbiózisban volt egymással, de hol az egyik, hol a másik ragadott magához.
Szerettem az újságírást, az idő múltával otthonosan mozogtam benne. Óvakodtam attól, hogy rutinná váljon, magam szégyelltem leginkább, ha üresjáratba tévedtem; örvendtem, ha egy–egy sikerültebb írásnak jó visszhangja támadt.
Eleinte csak loptam az időt az olvasásra, a napi penzumok rovására, aztán mind jobb alapokra épült az a sínpálya, ami az irodalom rejtekeibe vezetett.
De ne siessek annyira előre az időben. Hisz a források messzebb vezetnek. Emlékezetemben feltűnik az első regény – Jókai Mór: A névtelen vár –, amelyet Erdélyi Erzsébet tanárnő adott a kezembe még a felsőbányai általános iskolában. Aztán a gimnáziumi házi olvasmányok Metz József tanár úr könyvtárából, azok az irodalom órák, amelyeken ugyancsak ő táplálta bennem a vágyat a jobb megismerés iránt. Követte az egyetem öt éve. Különösen szép emlékem a Székely Erzsébet vezette speciális szemináriumok, melyek a világirodalom felé nyitottak kaput, nem csupán ismeretek formájában, hanem a megközelítés/értelmezés/elemzés menete révén. Később ezek együtt alapozták meg, ébresztették bennem a gondolatot: nem elég csak a magam szórakoztatására olvasni, hisz én a tanításra készültem, arra, hogy másokban is érdeklődést és igényt ébresszek az irodalom értékei iránt, hogy képességeim arányában segítsek, másokat is rávezessek arra, hogy egy–egy regényben, versben, drámában, életműben mi a jó, a szép, mi a gondolkodásunkat pallérozó, a jellemünket formáló szellemi/esztétikai érték.. Ezzel párhuzamosan gyarapodott személyi könyvtáram, melyben minden új könyv új szegletkő, irányjelző volt abban a szellemi univerzumban, amely a könyvekben testesült meg; gyarapodott. Lassan belakta, túlnőtte a szobám. (Vajon mi lesz a sorsa, ha én már nem leszek?)
Ez sem volt sétaút, amint az újságírás sem volt az. Itt is folyton tanulni kellett. Ki kellett kristályosítani előbb magamban, aztán írásaimban, hogy az irodalom, az olvasás, nem csak hasznos időtöltés, hanem identitásunkat gazdagító/erősítő, személyiségünket, gondolat- és érzésvilágunkat kiteljesítő, szülőföldünk csodás értékeit megörökítő forrás, a nemzeti közösség szellemiségéhez, kultúrájához kötő szoros kötelék, kapocs. Különös lehetőséget adott/teremtett erre a Kriterion Könyvkiadó mind gazdagabb kínálata. Ha korlátozottan, ha csonkítva is, de megnyitotta előttünk a két háború közötti erdélyi magyar irodalom megismeréséhez vezető utat, amelyhez hozzátársult a jelenkori magyar irodalom színe, java.
Irodalmi munkásságom tanulóévei alatt – a fokozott elmélyülés révén – születtek meg az első könyvismertetők, méltatások, recenziók, kritikák, tanulmányok, amelyek hovatovább nemcsak egy könyv, nemcsak egy író, hanem az irodalmi élet részterületeire, egészére irányították a figyelmet. Előbb a Bányavidéki Fáklya, aztán a Szatmári Hírlap hasábjain, később irodalmi/művelődési folyóiratok lapjain…
A Szatmári Hírlap huszonkét évének értékei közé sorolom a folytonos, állandósult „könyvpropaganda” fölvállalását, melyben magam is szerepet játszottam. Előbb, majd azzal párhuzamosan. A Bányavidéki Fáklya hasábjain (13 írás), a Szatmári Hírlapban (112), a Szatmári Friss Újságban (23), a Hargita Népében (30) közölt könyvismertetők/recenziók/méltatások jelezték, hogy mily szélesre tárult a kapu, mily gazdag lett a termés. Ha alaposabban áttekintjük e bő kiáradás erővonalait, az elemzett szerzők sorában hamarosan kitűnik két vissza–visszatérő név: a Sütő Andrásé, kinek munkásságát a korszaknyitó regényétől – Anyám könnyű álmot ígér – rendszeresen követtem, szemléztem minden kötetét. (Több mint húsz írás a tanúság rá.) Különös élményem/emlékem, hogy jelen lehettem a Madách Színházban a Csillag a máglyán bemutatóján. Másik szimbolikus csermely a Beke György-életmű, amelynek kiáradását, folyammá szélesedését harmincnál több írás jelzi, hirdeti riporteri szolgálatának, irodalmi műveinek értékőrző, a kisebbségi magyarság identitását, nemzettudatát erősítő hatását. (Végtelenül sajnálom, hogy halála nem engedte kiteljesíteni az erdélyi „barangoló-köteteket“, a Magyarországon megjelent sorozatból megíratlan/kiadatlan maradt a Kolozsvárt és a szülőföldje, Háromszék bemutatását beígért kötet.)
Erre alapozódott a tartalmukban, témájukban elmélyültebb tevékenység. Ez a nyolcvanas évek közepétől töltött be mind fontosabb szerepet életemben, immár irodalmi tanulmányok formájában, a folyóiratokban közölt írásaimban, különösen a kilencvenes évektől kezdődőleg. Előbb Kereskényi Sándor buzdításának köszönhetően a Korunkban. Később a kör szélesbedett. A Németh László-tanulmányok révén termékeny buzdítást kaptam néhai Görömbei Andrástól, Cs. Varga Istvántól, Bertha Zoltántól, ami együtt járt – különösképpen magyarországi áttelepedésünket követően – a közlési lehetőségek bővülésével. A Hitel folyóiratban 23, a Magyar Naplóban 7, a Zempléni Múzsában 13 írásom jelent meg. Kisebb mértékben ugyan, de jelen lehettem a Soproni VÁRhely, az egri AGRIA, az érdi DUNA-Part, a székesfehérvári VÁR lapjain… Nem hagyhatom ki az engem befogadó megye folyóiratait sem: a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle 24, a Pedagógiai Műhely 19, a Partium 5 írásomat tette közzé. Ez nem jelenti azt, hogy az otthoni lapokban ne közöltem volna. A Székelyföldben 26, a Művelődésben 23, a zilahi Hepehupában 14, a szatmárnémeti Szamoshátban 12, a Sugárútban 6 írásom jelent meg; a Keresztény Szóban 11, a Vasárnapban 8 látott napvilágot. De említhetem a müncheni Életünket, amely 21 írásom közölte. Mindennek a betetőzője a két nyomdai kötet – Az írás: szolgálat – a Felsőmagyarország Kiadónál (2016) és a Kriterion és Művelődés égisze alatt Kolozsváron megjelent kötet (2017) – Transzszilván délkörök – jelentette a csúcsot, továbbá a Magyar Elektronikus Könyvtárban, Cseke Gábor szerkesztésében és gondozásában megjelent kilenc kötet.
Mely szerzők/írások kerültek érdeklődésem fő sodrába? Sütő András és Beke György mellett említek néhány kiragadott példát: az egyetemes magyar irodalomból Ady Endre, Kaffka Margit, Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Tormay Cécile; a napjainkban alkotó irodalomtörténészek közül Cs. Varga István, Bertha Zoltán, Jánosi Zoltán; a diaszpórában élő írók sorából az ausztráliai Domahidy András, a svájci Domahidy Miklós, a kanadai Miska János; a két háború közti erdélyi magyar irodalomból Kós Károly és Bánffy Miklós; a kortársak sorából Fábián Ernő, Dávid Gyula, továbbá a Forrás-nemzedékkel indult Kocsis István, Cseke Gábor, Cseke Péter, valamint az oly korán elhunyt Debreczeni Éva…
Kérem, mindezt ne tekintsék dicsekvésnek. Szellemi arculatomat e vonások, redők jelzik a leghívebben.
Ez voltam, leginkább ez vagyok én.