Nászta Katalin: Szövegnapló – zsinórban (2)
„A tudásnak teszek panaszt” (JA)
Kilőtt a mondat. Sebez. Vádol. Kutat.
„Rám tekint pártfogón e század” (JA)
Mikor lehetett, melyik olyan? És mit érsz vele, ha a kilőtt mondat kétszáz év múlva sebez. A kérdőjel is gyanússá tesz. A por a biztos, ami ellep s temet. A kötőjelek, a toldalékszavak. Amit a keserűség mondat. Hogy és és – már és még, de. Talán. Az esetleg ügyefogyott, ciki.
„Vágy a szilfák alatt” (O’Neill)
Beúszik az árból szemed elé. Lett volna tiszta! Erős! Makulátlan! De foltos volt. Porban csúszkáló. Mint az örök kételkedő tamásék. Meg az úgy gondolomok. Mit sírsz? Ne panaszkodj. Majd téged is kigombol valaki.
„Nekem már fáj az utazás” (BT)
Összefüggéstelenül úszkálnak a gondolatok benned. Ezt se kellett volna leírni. Hogy benned. Gondolod, leírva kikerülnek? A szabadulás egyik útja ez lenne? A futásé a másik. Addig fuss, amíg végleg elhagyod magad, s már a nem én voltam se liheg a nyakadba. Minden csak igyekezet. Meddő mindegyik. Hogy és akkor, most, így – kötőszavak tartanak fogva. Visszakötnek.
*
Tudom, Uram, hogy jönni fogsz
tudom, Uram, hogy elszaladsz
s mint elfelejtett ötletet
kiejted, mint az öledben
fickándozó ölebet
ki megnyugodni nem tudott
Uram, tenyered nem marok
kit kézen fogsz, el nem hagyod
szorításod csak ölelés
s a csak most minden, nem kevés
Uram, Te, ki a Vagyok vagy
aki mindig is az maradsz
a mindenség mindenarca les
megjelenésed milyen lesz
micsoda meddő vágya ez!
milyen-nek értelme nem lesz
hasonlítani nincs kihez
a Van-t, az örök egyetlent
csak benne, rajta, általa
lehet, ki lesz ábrázata
mikor a mikor megszűnik
és minden törpe eltűnik
Egy-ben lesz mind, aki majd
új névvel benned rád tekint
Ki tudna s hol lenne olyan
ki magában magára nézve
meg nem hasonlik soha
Nem tör össze, nem is reped
entitás lesz, egy az Egyben
*
Amit nagyon kell magyarázni, nem érdemes. A nyilvánvaló dolgok egyszerűek. Mégis, milyen nehezek.
2021-01-11
Az emberben, így kezdem a mondatot hajnalonta s magamra úgy gondolok, mint valami távoli tájra, minek a lényegét kutatom. Gulyás Márton faggatta Verebes Istvánt. Gulyás a fiatal, rögtönítélő bizottság volt egymagában, mögötte viszont ott volt az új generáció egész garmadája, akit – mellesleg – a mi generációnk termelt ki. Többszáz kommentben tömörültek össze az interjút közvetítő link alatt.
(Az írásbeliség is átalakult, ami régen egy papíron landolt s egyértelműen múltnak volt nevezhető, ma az éter hullámain azonnal s mindig mindenki számára jelenidőben hozzáférhető. Azt hiszem, így módosul lassan az idő is, mint dimenzió. Van, ami volt, s lesz, ami van. Az idő hasában a megszületett múlt-jelen-jövő a tér falába ágyazódik s eltörölni csak vele együtt lehet. Majd. Az idő úgy belénk tapadt, mint a tér, amiben létezünk. Ostobaság. Annyira nyilvánvaló, mit kell ezen töprengeni. Bocsi, mondja a mának kölke, csak elkalandoztam kicsit a jövő meséibe, hogy mi lesz, ha nem lesz már sem tér, sem idő. Hol és ki őrzi majd ezt az egészet. Vagy tényleg, az egész a szélnek… Akkor a szél az, akire bízhatjuk magunkat. De hisz az jön-megy. Nélkülünk is. És ha kiejt… Ki az, aki markába fogta s fogja. Ja, ja. Ő. Akit tagadnak – s felsóhajt a bárgyú gyermek. Atyám, atyaég, de hisz mindenki azt mondta, ő nincsen! Hát, hát. Márpedig itt van Az a nincsen – Hisz benne vagyunk! Érintsd meg. Érints meg – mondja szüntelen. Jézus vagyok, az Atya elsőszülöttje. S a Szellem, a Lélek velünk, bennünk – veletek, értetek.)
Verebes őszinte, nyitott, hagyta, boncolják fel élve. Segít is műtét közben, a tisztábban látásra. Önmagához úgy viszonyul, mint ahogy egy értelemmel megáldott embernek egyedül lehetséges: méltón. Méltóságát éppen az adja, hogy magát időnként méltatlannak tartja. (Mert az nagyobb, aki bennünk van…) Szerettem, ahogy felvállalta, nem vágott vissza, nem védekezett, hanem segítette kérdezőjét a pontosabb válaszok megtalálásához úgy, hogy magára is úgy tekintett vissza, mint, aki nem tévedhetetlen. Ezt a megejtő képességét nem öregsége bölcsességével szerezte, hanem a kíváncsiság fiatal frissessége adta, amivel visszanézett a saját történetére – visszajátszott felvételeken belenézhetett saját maga által adott interjúiba. Kevés embernek adatik meg, hogy ezt átélhesse. Szembesítették saját állításaival, kijelentéseivel időszakonkénti megnyilvánulásával. Azt mesélik, az egész életed lepereg előtted, ha szembesülsz a halállal. Nos neki lehetősége nyílt átélni valami ehhez hasonlót. És bizony ezt egy olyan szem előtt, akiben nem lehet annyi bölcsesség még, fiatal kora miatt. Amikor könyörtelenek, éles igazságérzettel rendelkezők, rögtönítélők vagyunk, nem rendelkezünk az öregség tapasztalatainak birtokában elég türelemmel, megértéssel, bölcsességgel. Ám azok számára, akik nézték, lehetőséget adott betekinteni az idő folyásának titkába. Magának Verebesnek is. Óhatatlanul meg kell ítélni, amit látunk, hallunk, de kinek van ahhoz elég bölcsessége, hogy ítéletet is mondjon felette? Értelmünk, lelkiismeretünk, szívünk szemeit mindenesetre ennél jobban semmi sem nyitogathatja. Hiszen nemcsak mi, a körülmények is mindig változnak, a meggyőződéseink miért lennének márványba vésett igazságok? Ezt a visszanéző önelemzést egy magára valamit adó értelmiségi, ember el kell végezze, legtöbben meg is teszik, csak kevesek vállalják feli ezt a visszatekintő boncolást a könyörtelen nagynyilvánosság előtt. Ehhez olyan mértékű bátorságra és őszinteségre van szükség – mert a kamera nem hazudik – amilyennel kevesen rendelkeznek. Ki szeret élve boncasztalra feküdni? Nos, aki az igazságot jobban szereti. Magánál is jobban.
Verebes ebben volt nagy, s adta bizonyságát önmaga előtt is, hogy van még benne olyan kurázsi, ami a legfiatalabbak közé emeli, hajlott kora dacára. Ez a lélek rugalmassága, az örök kíváncsiság, a magától el nem aléló ember legszimpatikusabb tulajdonsága, szerethetővé válik, szívesen leülünk vele meghallgatni a történeteit. Mert nem szépít, magát sem, azokat sem kíméli, akikről mesél, ugyanakkor a megértő empátia tapintható szeretetté lesz társaságában. Összeölelkezik a bölcsesség az élettel, szeretettel, nem szabadkozom, a Biblia szavait juttatja eszembe az interjú megtörténte, a benne foglaltak látványa, hallása, megismerése: „Irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást.” (Zsolt 85,11) Mert, ha hiányoznak is az életünkből, a keresésük már örömmel, reménnyel tölt el. Csak ilyen nyitottnak kell lenni-maradni, mint Verebes Istvánnak.
*
Ha hiheted azt –
Minden lehetséges a hívőnek –
Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek –
Nekem sok népem van ebben a városban –
És akkor jő el–
Máté evangéliuma huszonnegyedik fejezet –
*
Ami még reményre ad okot, ha a lelkiismeret nem hagy nyugton. Az közel van Isten országához. De ez még csak a reményt kelti föl, a bizonyossághoz szükséges meggyőződése Krisztus megváltó halálában. Ez titok Isten s közöttük.
2021-01-12
Azt hinném… de miért ez a feltételes mód? Ha… Hogy maradhatna hit, ami bizonyos, bizonyság? Ha így kezded a mondatod mit inszinuálsz?
Keresi az ember a támpontokat.
Szűk a világa. Szűkebb annál, hogy beleférne a feltétel nélküli hit. Csak azért…, valakinek a szavára hinni nehéz. Olyan, mint a mese. Abban is gyermekként hittünk. Milyen jó volt még akkor! Persze, fel se fogtuk.
Krisztus nekünk magáról nyomokat így hagyott. Rábízta az embereire s mindig maradt legalább egy, aki elmondta őt nekünk. S mi meghallgattuk a mesélőt. Jó volt hinni benne. Hiszen az nem mese volt, éreztük. Csak ahogy felnövésünk közben szaporodni kezdett az idegen anyag bennünk – ezt is a költő mondta, aki Isten kezéből ivott gyermekként –, kezdett a hit mesévé szelídülni. Pedig, mikor halántékunk mögül elő-előbújik az incselkedő játék, a felhőtlen öröm, emlékezünk milyen meleg biztonságba ölelt akkor az a mesés bizonyosság, hogy ott van minden árnyék mögött az, akinek a tenyeréből kinőttünk. És ahová olyan szívesen visszabújnánk minden felnőttségünkkel együtt.
(Köszönöm neked, Uram ezt a gondolatot. Nem kell a világ ízlése szerint módosulnom.)
2021-01-13
Ki vagy, ember? A véleményed?
Mondasz egyet, mást cselekszel.
Színészember az ilyenek neve.
Az vagy? Színész?
Olvasom költőtársam verses vallomását, hogy mindig más maszk mögé bújik. Pedig nem is színész. Csak ember, aki ír s köpenyeket próbálgat közben magára. Felölt ilyet-olyat. Játszik. Mi is különböző ruhákat öltünk magunkra. Az aznapi alkalomhoz illőket. Már ha van alkalom. Ha nincsen, marad a tegnapi szürke lajbi s a nadrág vagy szoknya. Néha ünneplőbe öltözünk a szívünkkel együtt. Néha a szívünket is kifedjük. A véleményünkkel hol megmutatjuk, hol elfedjük magunkat. Vagy a másokéba rejtőzünk.
2021-01-14
Pusztai Péter rajza
2021. január 16. 08:53
„Addig fuss, amig végleg elhagyod magad”-tanácsolod-.Na, de az indián bölcsesség azt mondja: ”Megállok és megvárom, mig utolér a lelkem ”. Most már mit tegyen az ember lánya: fusson, vagy maradjon veszteg ?
2021. január 16. 11:56
Amit a pillanat diktál… kinek mikor mit. Mérlegelni kell mindig, Hajni. Nehogy készpénznek vedd. Ezt a tanácsot az én fülembe súgja valaki, nem máséba… :)