KIS PÁRIZSI GONDOLATOK

Szajna. Ez a csecsemő folyó? Ez a smaragd pocséta? Ez a játékvíz? Inkább egy kokott sötétzöld parfümjének gondoltam volna.

Különös, hogy a francia nép milyen kevésre becsüli a kényelmet. Boldogan, de bohém módra él, mintha minden pillanatban helyet akarna változtatni. Micsoda liliputi mosdótál, dívány, szék van a szobámban. Mi magyarok otthon a kávéházba is beköltözünk. Ők otthonukba is csak szállást vesznek. Ötven vagy száz évre.

Párizs megtanít arra, hogy nem vagyok fontos. Meggyógyítják a beteg tüdőmet és májamat, de az egészségesre csöppet sem vigyáznak. Ma azt írtam haza, hogy egészséges vagyok. De ha most meglát egy apacs, azonnal halálos beteg leszek.

Találkozom egy magyar íróval, aki a vendéglőben hangosan beszél intim dolgokról, magyarul. Attól tartok, hogy a körülöttem ülők mind magyarok. Megkérem őt, beszéljen inkább franciául. Akkor nem értik meg, sem a magyarok, se a franciák.

1913 – Tinta, 1916.

---

AZ ÖRMÉNY PARADICSOM

Kevesen látogatják a velencei nyaralók közül ezt a szigetet, melyet a lagúnák hullámai mosdatnak. Messziről ciprusokat látni, melyek mint zöld plajbászok sötét foltokat firkálnak az égre. A levegő itt áll. Olyan csend van, hogy hallom, amint a napfény végig-sercen a gyepágyakon, a kavicsokon, s a hosszú szakállú mekhitaristák köszöntésre emelik jobbjukat. Mindegyik egyforma. Az orruk görbe, a bőrük pergamensárga, a szemük szikrás. Olyanok, mint a zsidó főpapok, valamely képes ótestamentum lapjain. Hogyha az ember régi fajták jellegzetes és erősen kifejlett alakjait látja együtt, nem tud megkülönböztetni kettőt, a szemnek hozzá kell nemesedni a végletekig finomodott vonásokhoz, hogy később valami jellemzőt vegyen észre egy orrhajlatban, egy halántékban, egy áll esztergályozásban. Évekig forogtam japánok közt, s évekig csak egyetlenegy japánt ismertem. Később már kettőt, hármat, négyet is észrevettem. Régebben az összes németeket egy emberbe foglaltam. Hasonlóan lehettem a nagyokkal, még régebbi gyermekkoromban, mikor az apám, a kéményseprő és a király egyformán csak nagy volt. Ilyen együgyű emlékek derengenek bennem, hogy látom ez egyforma arcú szerzeteseket, akik – festői foltok – hosszú, festői reverendában állanak a ciprusok mentén. Mindegyik mellett áll egy-egy. Mintha a természet szerette volna ezt a haragos álmát, az apró karvalyszemet, a kiéhezett és koplaló bőrt, a szikár, deszkaegyenes termetet, és el nem unva megcsinálná egymás után sokszor, újra és újra, egymáshoz csalódásig hasonló duplikátumban. A másolatok párhuzamosan vannak elhelyezve, a kavicsos út mentén ülnek, állnak, lassan sétálnak. Lemondó keresztények ezek az örmények, de szájukon a kalmár mosolya bujdosik. Talán azon mosolyognak, hogy ők – a száműzött menekültek – pár évtized alatt megvették a szigetet, a mellette lévő lidói házakat, a telkeket, a levegőt, a tengert, és mindent a zsebükbe gyűrhetnek. Óriási karosszékekben pihennek, a százszorszépek és az oroszlánszájak mellett. Amikor elfáradnak, továbbmennek pár lépéssel, gyalog a sziget temetőjébe, mely éppoly kényelmes, mint a karosszékük. Nem tudni, kinek mutatkoztunk már be. Úgy tetszik, hogy labirintusban járunk, csupa egyforma ember közt, a faj tükörszobájában.
A filagória márványasztalkáján áll egy pohárka aranysárga aszú. Mellette porcelán tányéron a bor anyja, a szőlő, egy kövér és politúros héjú fürt, olyan nagy, mint a kánaáni, és a megrepedésig érett. Ne tessék hinni, hogy a sziget gyér látogatói vidám kedvvel járnak ebben a bibliai csendben, a mezopotámiai idill közepette. Egy eltűnő fajta haláltusáját, utolsó paplantépő mozdulatait látni itt. Valaha a török uralom elől futottak ide az örmény szerzetesek, évszázadokkal ezelőtt, azóta itt maradtak, a régiek helyett újak jöttek a tenger ez áldott szigetére, szakállas, komor hivők, akik mindig hajnali ötkor keltek, és mindig későn feküdtek, hogy álmodozzanak az örmény jövőről. A kolostor egy része örmény múzeum. Vagyont érő ódon papiruszokat halmoztak össze a könyvtárban, melyek tele vannak firkáivá a göröghöz hasonlatos örmény ákombákommal. A nyelvek szigetében pedig ékesen cseng itt az örmény. Régi örmény nyelven olvassák a Bibliát, hogyha a refektóriumban asztalhoz ülnek, a szerzetes testvérek a folyosón, a kertben, a szobákban örményül suttognak egymáshoz, és itt erjesztik az örmény lázat, a hitet, hogy még élnek. Eddig csak azt tudtam róluk, hogy keletien-édesen esznek, mint a zsidók, és levesükbe is mézet csöpögtetnek. Itt egyszerre megcsapott mindenfelől a múltjuk. Örmény költők szobrait mutogatták. Végigvezettek a múzeumon, ahol freskókat láttam, a történelmük szcénáit, hősöket, szenteket, királyokat, az utolsó örmény király vézna arcélét, aki egy csatában valami nagy fogpiszkálóval leszúr egy istentelen pogányt.
Körülrakják magukat sok-sok emlékkel, mely az idegen agyvelejének teher, bús csiricsáré. A kétségbeesésük szilaj. Rotációs gépeik ontják a nyomtatványokat, és elröpítik a testvéreikhez. Ebben a kolostorban csupa írók és tudósok laknak, új és régi költők, nyelvészek, természetbúvárok, csillagászok, matematikusok, bölcselők, legalább hatszázán dolgoznak abban az örmény folyóiratba, melyet itt nyomnak a szigeten, és mindössze háromszáz előfizetője van. Ahová nézek, mindenütt ereklye, kövek, emlékeztető táblák, kendők. A halál szigete ez. Zsong azonban a munkától, mint a köpű. A céltalanság lehangol. Lehorgadt fejjel megyek előre. Lábujj-hegyre állok, úgy hallgatózom. A nemzetek siralomháza van előttem, a bánat bazárja, az utolsó, a legutolsó stáció. Akinek kedve telik a természet tréfáiban, jöjjön ide. Nem véletlen, hogy a sánta dalia, a különc angol, Byron is itt ütötte fel a tanyáját, hónapokig élt a kolostor egy szobácskájában, és tanulta az örmény ábécét. Szívfacsaró hangulatok vannak itt az értő számára. A sír, hol nemzet süllyed el, még nem csendes, még szónokolnak, nyomtatnak, nyelvet újítanak körülötte. Szegény-szegény örmények díszsírhelyet kaptak.
Az irodalom doktora vezetett végig a szigeten. Ne csodálkozzék, padre, hogy nem jól éreztem magamat az örmény paradicsomban, és néha – egész illetlenül – a szívemhez kaptam. A boruk keserű, a szőlőjük savanyú. Padre, ön svájci egyetemen tanult, és választékos francia nyelven írta meg a doktori disszertációját. Itt, a szabad levegőn, bevallhatom önnek, hogy soha búsabb helyen nem jártam, és a fogamat szerettem volna csikorgatni benn a könyvtárban, a sok örmény könyv, a drága, ezeréves kéziratok között, és elsápadtam, mikor a folyosón meghallottam két szerzetes atyát beszélni egy régen halott nyelven, mely dallamos és okos, s önnek mindegyik közt biztosan a legédesebb. Azon gondolkozom, mi az értelme annak, hogy emberek születnek ép szívvel, mely úgy működik, mint a többi emberek szíve, boltozatos koponyával, merész lélekkel, mely egy pillanatban ösztönösen felfogja az egész világ értelmét, s talán egy vers lüktetésében megváltottan dadogja el mindnyájunk titkát, és ezek az emberek mégis némák maradnak mindörökké, a világ némái, kevesebbek, mint egy német adóhivatalnok vagy egy francia parafadugógyáros. Melyik isten művelte ezt a rossz tréfát? Önök azonban megint gyermekeket nevelnek örmény hitben, örmény betűre fogják, és örmény literatúrát vernek fejükbe. Az isten bocsássa meg a jóságukat. Talán jobb lenne egy lélekvesztőbe tenni őket, elvágni a kötelet és kibocsátani a szabad óceánra. Igaza van, padre, erről nem szabad beszélni. A fejünk megpattan, és a szívünk is megpattan, de mégse szabad róla beszélni. Élni kell a szigeten, melyet a tengerek mosnak. Látja, amíg ilyenekről vitáztunk, az ég is elkámpicsorodott. A víz pocsékká mosta az idillt. Eső csapkodja a hervadt vizeket. Felhajtom a gumiköpenyem gallérját, a szememet összehunyorítom, és rácsapom ázott szalmakalapomat. Ez a fajtám gesztusa. Ebben a gesztusban pihenek el én is.
Még csak a vendégkönyvbe kell beírnunk a neveinket. Elsőnek írja be egy kék szemű varsói lengyel. Utána egy finn nő és két moszkvai zsidó. Legutolsóul pedig mindnyájunknál szomorúbban írom be a nevemet én, a magyar.

Isola San Lazzaro

A Hét, 1913. augusztus 10.

---

A SZIGET

Jsola San Lazzaro

A sziget gazdag, harmonikus és boldog. A boldogságát nem azzal a kinccsel kell mérni, amely elönti a gyepeit és az ódon márványát. Ez igaztalanság lenne. A sziget mindig boldog, önmagában is. Ha az értékeit lajstromozod, inventáriumot állítasz össze a műkincseiről, a képeiről, a porcelánjairól, akkor csak annyit tudsz meg, mint hogyha leméred a jegygyűrűt az aranyműves mérlegén. A gyűrűt nem lehet lemérni. Egészen és teljesen csak az aranymasszát mérheted le, de ami azonkívül van, ami súlyosabb, mint az arany, ami energiákat gyűjt, és tetteket, életeket határoz, az nem hagy nyomot a legfinomabb műszeren sem, s nem is ad fogalmat a gyűrűről, az igazi értékéről, a jelkép erejéről, csak az aranyvázáról. Mert a gyűrű önmagába fut vissza, magába zárja a geometriai végtelent s az érzések végtelenségét is. Nagyon hasonlatos hozzá a sziget, ez a sziget is, amelyet minden oldalról a tenger zár körül. Meg van szűkítve a tér extenzitásban, de az intenzitása annál inkább növekszik. Határvonala önmagába kulcsolódik. Távol innen hosszú egyenes utak futnak, országutak kígyóznak városok és múló célok felé. De a sziget útjai visszatérők. A sziget a végtelenség jegygyűrűje. Akik rajta élnek, azok nem tágítják, de mélyítik az ismereteiket, az érzéseik cifrája levedlik, a szemek tüze megalvad, egyenletesen izzó tűztóvá állapodik, az egyéniség pedig napról napra határozottabbá válik. Nyájas szerzetes arcokat látni itt: mindegyik arc egy sziget. A zaklatott lélek, a hosszú, egyenes, mindig előrehaladó országutakon kóválygó szellem megpihen egy arc békéjén, leszáll reá, mint a szigetre a madár. A magányosság keménnyé kovácsolta a szerzeteseket. Ezt a szigetet a tenger, a mi agyunk
számára a nagyság mértéke és végtelenség jelképe, a víz jegyzetté el az örökkévalósággal.
Más idillt szokás itt bámulni. Az idegenek a lídói kikötőben felülnek egy gondolára, vagy egy vaporettóra, és elhozatják magukat ide, hogy a régi árkádiai életet lássák, az egzotikus, hosszú szakállú mekhitaristák paradicsomi nyugalmában gyönyörködjenek, akik a ciprusok árnyékában ülnek s nézik a hajnóka titkos mozgásait. Mert ezen a szigeten igazán eklogákat látunk. Néha a csend egy másodpercében hallucinál a fül és hallja a lombok közt az antik pásztorok sípját is. Paradicsomban járunk. Valaha pedig itt volt a poklok pokla. A középkori velencei köztársaság ide internálta a keletről érkező leprásokat, akik magukra hagyatva vesztek el, a tenger mellett, mint ma a háború kolera-betegjei, szöges drótok és póznák közepette. Itt halt meg végül maga a régi, iszonyú nyavalya is. Az örmények 1715-ben telepedtek le. Mekhitar jött, a Vigasztaló, társaival együtt, a török rabszolgaság elől menekültek, és itt találtak oltalmat, otthont, kenyeret. Azóta a sziget az övék, sziget a tengerben, sziget a népek tengerében is. Ez az örmény múzeum, ahol még örmény betűket vetnek és óörményül mondják a miatyánkot. A kolostor lakói papjai a kevés örménykatolikusnak – a többiek görögkeletiek -, de papjai egyúttal az örmény nemzetnek is. Méhecsketürelemmel és hangyabuzgalommal dolgoznak bús céljukért. A halál görcsös gesztusai ezek. A kolostor és mellette a kastély az eltűnt örmény nemzet díszsírhelye. Hisznek a népük feltámadásában. Pusztuló nyelvüket dajkálják. A régi örmény papiruszokból akarják kiolvasni a megváltó igét. Este a lombok közül egy messzelátó csöve mered a csillagoknak, valamelyik szerzetes atya turkál az ég titkaiban, a másik lámpa mellett, földgömbök közt ül, korrektúrát javít, könyvet ír, és minden munka, minden lélegzetvétel, minden szemrebbenés egy célnak szól, annak, hogy a keleti testvéreket, akik török és orosz földön bolyonganak, egy államban egyesítsék. Megpattanásig feszül itt az agy és a szív. A lélekben a filozófia áhítata és nyugalma, de a szemben haragos tűz, a vér a rokonvért keresi, a test minden izomrostjával és idegével akarja a lehetetlent, és nem mond le soha. A szerzetes atyák meghalnak. Utánuk újak jönnek, akik ezen az európai szigeten, ezen a kilátótornyon kémlelik a politikai konstellációt.
Nincs hajó és evező, amely elvezetne innen. A szigeten be vannak börtönözve a békéjükbe és a vágyaikba.
Jelkép nekik a sziget, az önmagába visszaforduló, kerek egész, az akaratukat szimbolizálja, amely önmagában leli a magyarázatát és a kielégítését. Szenvedésük is végtelen lehet. Tudnak azonban szenvedni és szeretnek is. A sziget ad nekik erőt, amelyet távolságok, minden utak távolsága keretez, a csend, amelyet minden távoli orkánok zuhanása tesz fojtotta, még csendesebbé. A végtelen gyermekei ők, akiknek számára már nincs is logika és história, csak az ösztön. Meghatottan állunk a szigeten. A munkát érezzük, az akaratot, amely több, mint a körülötte lévő tenger – ahogy a régiek nevezték, a „meddő és kopár” tenger. De éppen ez az ösztönzőjük. Hogy tenger, és boldog, közönyös emésztő milliók hullámzanak körülöttük. Másutt el se lehetne képzelni a tűzszemű rajongókat, az éhes, kelet felé bámuló apostolokat, csak itt, a vizek közepén, egy szigeten. Szent ez a sziget, és egzotikus, mint minden sziget.
Körülötte van a tenger.

Élet, 1913. augusztus 31.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ