Nemrég kaptuk a hírt: a kolozsvári klinikán elhunyt szeretett munkatársunk és barátunk, Debreczeni Éva. Alább egyik utolsó, kiadatlan írása a végső távozás élményének előérzete…

Felpattan a szemem. Már nagyon késő lehet – gondolom. Aztán mégis visszacsukom. Nem, nem akarok felkelni… Egy idő múlva mégis feltápászkodom, ami nem megy hamar, mert előbb a nehezen engedelmeskedő lábaimat kell lelöknöm az ágyról, aztán óvatosan derékszögbe állítani a felsőtestet anélkül, hogy a gerincbe éles fájdalom szúródjék. Aztán óvatosan két lábra állni, mint a majomembernek, amikor először próbálkozott az egyenes tartással, majd óvatosan pár lépést tenni, várni a váratlan éles fájdalomra és örvendezni, ha elmarad.

Ránézek az órára: kilenc tizenöt. A másik órán is, azon, ami már rég nem jár. A harmadikon is, a termosztátos órán. És 21 fok.

A félhomályos téli szobából a konyhába megyek, és kinézek az ablakon. Meszelt fehér ködbe ütközik a tekintetem. Hoppá. Ilyen köd nincs is. Semmi sem látszik. A házak, a templom, a fák – eltűnt minden. Átcaplatok a szobába, elhúzom a függönyt: ott is ugyanaz a fehér semmi, mint egy lágy porózus fal. Ez furcsa. Köröskörül minden irányból csak a köd. Megyek az ajtóhoz, próbálom kinyitni, nem emlékszem, este vajon bezártam-e. Bezárhattam, mert zárva van, de a kulcs körbe forog, nem nyílik. Topogok egyik ablaktól a másikig és nézem a fehérséget. Aztán előhalászom a mobilom: nem működik. Felemelem a drótos telefonkészülék kagylóját, süket. Bekapcsolom a tévét, sistergés, szemcsék. Visszaülök az ágyra és behunyom a szemem. Fehér, átlátszó köd.

Megint kimegyek a konyhába, aztán vissza a szobába. Mintha hamarabb érnék az ágyhoz. Megszámolom a lépéseim: egy, kettő, három… aztán visszafelé: egy, kettő… tényleg kevesebb. A falak közelednek egymáshoz. A nagyszoba most akkora, mint a kisszoba. A konyhába már alig férek bele.

Visszafekszem az ágyba. A fölöttem levő lakásban valamit gurigáznak, és cuppogást hallani. Mintha tikitakizna valaki. A falak már teljesen körbeveszik az ágyat.

Behunyom a szemem és hosszú, mély álomba zuhanok, a fülzúgás és a tikitaki egyre erősödik.

Felpattan a szemem. Már nagyon késő lehet…