Minden nap kérdés,
mikor ölt testet a felismerés,
s a tudatból előkúszik-e
dédelgetés nélkül is
a várva várt döntés.

Megyek az úton,
látom, hogy hova,
ha közben megbotlom,
nincs már tétova.

A metróból a lépcső
elég meredek,
s érzékelem magam mellett
a telefonra görnyedt
álló testeket.

Kevesen vagyunk,
mi, felfelé haladók,
s most már levegő után
is kapkodunk.

Gyorsan igazítok
a maszkomon.
S a veszélyzónába
újra bekanyarodom.

Nem véd semmi,
csak a maszk mögött
bujkáló gondolataim,
s a hit abban, hogy még
mindig velem maradtak
holnapot célzó szándékaim.

„Az élet szép, de szerencse is kell hozzá” –
vallotta az, ki Budapesten
az alagsorból úszni járt a Lukácsba
hamis papírokkal.

Akkor az ellenség
hús-vér alakját még
megtartotta.

De nekünk itt már áttetsző amőba
ez a gyilkos biológiai noxa,
s miatta testünk-lelkünk,
ha akarjuk, ha nem,
az orosz rulett
küzdőtere lett.