Idővel halottainkból hősök lesznek. S még mondja valaki, hogy a halottak nem fejlődnek! Vannak emberek, akik hős halottnak születnek.
Ő áldozat volt, annyira nem hősieskedett. Csak kimondta olykor, amikor már belé nem fért, amit gondolt. Sokszor leitta magát bánatában. Nem hepciáskodott, nem volt elviselhetetlen, csak sokunk helyett szenvedett erősebben, szenvedélyesebben. Nem simult bele a sunyik seregébe. S kivált versmondásaiban eresztette ki vagy le a fáradt gőzt. Nem volt öngyilkos fajta. (Van ilyen, egyáltalán?) Szerette az életet, ha nem is habzsolta, nem habzsolhatta. Nem kaptunk olyan sokat belőle akkoriban. Színpadon játék közben sosem ivott. Értelme, mint bányában az érc-ér fénylett közöttünk. Sötét csillaga volt korának, korunknak. Körötte némán csillagoltunk, s annyian. Hogy üstökös legyen belőle, az kellett, hogy a biztonság, a hazug fegyelem őrei körülöttünk lebzseljenek s lessék ki, mikor mit ejt ki a száján. Provokálták, ha túl sokáig hallgatott. Némasága idegesítőbb volt, mint a beszéde. Fegyverek csiszolódtak bent a lélek mélyén, élesre töltve. S a szó, mikor már nem fért több indulat a szívben, kilőtt s felgyújtott ezer más szívet, hogy a ködbe szinte belefulladt élet meglelje azt a lélegzetvételhez szükséges résnyi létet, a létezést magát, mely árulások vattájába csomagolva fulladt majdnem halálra. Nem másért, puszta levegőért hagytuk el annyian otthonunkat. A frissért, a szabadságnak legalább szélesebb látszatáért. Hiszen a rendet, tudtuk, csak zabolázva lehet megtartani. De nem lovak voltunk-vagyunk, kiket kikötött pányván futtatnak körbe-körbe, hogy megvesszen bennünk a maradék józan ész is. Hát így történt s történik minden hasonló helyzetben. Kiszakítjuk magunkat megsebzetten, tovább sebezve, hogy nagyobb falást, mélyebbet szippantsunk legalább ebből a – ha száz év, az se sok -, szűkre szabott létezésből. Hogy amíg élünk ne rabokként, de legalább a szabadság illúziójával élhessünk.

*

Berögzült ez a ritmus hangomba. Himnikus, hallom, ahogy mondogatom magamban. S ettől rögtön, vagy kis idő múlva gyanús lesz. Ki énekel belőlem ilyen emelkedetten? A lélek kész – mondja a mindenség királya, s érzem. Minden reggel, hiába aludtam el csak nagy sokára, frissen pattan ki szemem és úgy gondolkozom. Világos van bent, süt a mai napom is.

2021-01-16

X.

Sok bűn terheli a lelket, Uram
de azt az egyet megvallani sosem tudtam
mindig azt a legutolsót vagy legelsőt
amiről nem tudtam

hogy észrevettem, kiderült
az élet nélküled, az a bűn

*

…és adott embereket ajándékul…

Verebes István esetében ez nyilvánvaló számomra.
Az ajándékra soha nem számítunk. Kapjuk.
Azt gondolom, tudom – Verebes nélkül sokkal szegényebbek lennénk. Különös, néha idegesítő, máskor szórakoztató, de mindig gondolatébresztő minden megnyilvánulása.
Láttam színpadon rossznak, láttam tévéműsorokban poénkodni, gyilkos humorral fűszerezni a beszélgetést, láthattam csődbe futott fogyási kísérleteit, meddő próbálkozásait a galuskamentes beszédre, azt is, ahogy elfogadja magát annak, ami, aki – szinte nincs olyan területe az életének, amit ne tárt volna a nyilvánosság elé, mindezt szórakoztató formában, sosem hagyva ki a szellem zseniális bukfenceit. Megunhatatlan.
Könyvet ír, a férjem mind végig is olvasta őket, én most a Hátraarc c. kötetét olvasom, mint egyik legjobb csemegét, ami színházi közegből színházról értekezik, de úgy, hogy az öreg Tompa Miklós tanárom jut eszembe róla, aki nem részesülhetett abban a szerencsében, hogy az utókor számára valaki rögzítse is szövegeit, amikkel színészeit traktálta rendezés közben.
Verebes is hasonlót művel, egészen másként persze, mégis ugyanaz a feelingje, színházi berkekbe vezet, úgy mesél, hogy nem nagyon lehet letenni, végig leköt azzal, amit fejteget, ráadásul egészen konkrét eseményeket, tényeket oszt meg a nagyérdeművel, amiről csak a bennfentesek tudhatnak. Ez a nyíltság, ez a félelem nélküli hozzáállás a szerepléshez különbözteti meg a pld. erdélyi visszaemlékezésektől. Még csak a kötet felénél tartok. Bennem összerándul valami zsigerileg, mikor felfed olyan dolgokat, amikről engem Erdélyben rá se szoktathattak, a dolgok nyílt kimondására. Azt hiszem ez az egyik alapvető különbség a magyarországi magyar s az erdélyi magyar között. Az a lazaság, fesztelenség, ahogy ő kezeli nemcsak a saját életét, nálunk, otthon elképzelhetetlen lett volna. Talán még mindig. Nyegleségnek is tűnik, miközben nem az. A szelleme kirándul folyton, a legjobb, legizgalmasabb szellemi helyeken, amiket megoszt olvasóival, nézőivel – mikor épp milyen minőségében találkozunk vele. Író, rendező, színész, műsorvezető – vagy interjúalany.

2021-01-17

1. Mezei Mari:
   2021. január 18. 07:39

   Remek,bator nyilt ,őszinte írás.De FEELING—- kiszúrta a szemem.Szep napot,további hasonló irasokat. A Visky megemlékezés,szívszoritó ,remek!!!

2. Nászta Katalin:
   2021. január 18. 08:45

   Igazad van, Mezei Mari.Köszönöm.