a hírre, miszerint az Európai Bizottság cserben hagyta az őshonos kisebbségeket

Tavasz jön, a tél most tályog-
sebekkel tűzdelt ravatal.
A régóta várt kikelet
rügyeiben hit ketyegett.
De e böjti szél kitakar
sanda akaratot, mint a hályog.

Fölborzolódik a barka,
s bár izgága nedvek folynak,
mintha csak orvul lelőtt vad
nyögését hallanád, s hervad
bomló rügye a tavasznak.
Csak egyre gondolsz akarva-

akaratlan: Ki ácsorog
tört büszkeség partjainál?
Nem megoldás az elszökés.
Mert átvérzik minden kötés.
Akár gondtalan próbálnál
lenni, létünkön átcsorog:

most nincs föltámadás. A füst
merrefelé száll? A Húsvét
magába rántja félelmünk.
Alkonyodik? Kinek? Élünk,
S bár görnyedünk hétszer hétrét,
a ház és haza szent ezüst-

pénzével fizetünk. Járván
aknázott mezőkön, marad
hűségnyi létünk. Bölcsődal
szól, s hitünk szítja az angyal:
Pünkösd csodája vagy: magad.
Zászlónk levonatta ármány.

Jövőnk védi a jelenkor,
s eltagadhatatlan múltunk?
Karácsonyra újra havas
tájainkon minden nyakas –
– nyelvünk páncéljába bújtunk –
megáll, mint Vasszékely szobor.

2021. január 15.