Nicolae Bucur: Amprentele pelerinului. (A zarándok ujjlenyomatai). Esszék, visszaemlékezések, méltatások, krónikák

(Eurocarpatica Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2020, borító: Ilyés Mariann, műszaki szerkesztés: Csillag István, olvasószerkesztő: Stelian Busuioc, a megjelenést támogatta a Csíkszeredai Polgármesteri Hivatal.)

Nem vagyok biztos benne, hogy jól fordítottam le a címet. Hiszen a zarándoknak inkább lábnyomai vannak, semmint ujjlenyomata. De Nicolae Bucurhoz, aki mindenekelőtt a szellemi tereken gyalogol, inkább az utóbbi talál.
Az emberi lenyomatok amúgyis változnak az időben. Mostanig nem sokat törődtünk az ökológiai lábnyomunkkal és napjainkban mégis mindegyre elénk tolja maga a természet. És egyre inkább ott maradnak a világhálón digitális ismertetőjeleink is: milyen oldalakon jártunk, mit néztünk, mit olvastunk. Mindennek megfelelően pedig ömlenek ránk a reklámok. A Netflix 2020-as Social Dilemma filmje ugyan kissé felborzolta a kedélyeket, de nem annyira, hogy valóban megrázkodtunk volna tőle.
Én például nem értem, hogy a mindentudó algoritmusok miért nem intézkednek, amikor a közösségi oldalakon hosszú időn át ott maradnak már rég nem élő barátaink profiljai és a megjelenő figyelmeztetések évről-évre azt sugallják, hogy kivánjunk nekik boldog születésnapot.
Pedig az igazi öröklét nem ez a gépies, nem ez a digitális időtologatás, hanem az élő, eleven emlékezet.
Ahogyan Nicolae Bucur (1938) tekint vissza immár huszadik könyvében az irodalomra, a képzőművészetre, a zenére, a kortársakra, az elődökre és utódokra, írókra és költőkre, újságírókra és szerkesztőkre, pedagógusokra és filozófusokra, képzőművészekre és fotóművészekre, színészekre és rendezőkre, társadalomkutatókra és természettudósokra, néprajzosokra és népművészekre, családtagokra és ismerősökre, románokra és magyarokra.
Ez a széles témaskála már önmagában is jelzi: a szerző voltaképpen nem tett mást, mint rendszerezte, csoportosította és kötetben jelentette meg a napilapokban, folyóiratokban, tanulmánykötetekben már eddig napvilágot látott írásait, sok-sok fotó és más illusztráció társaságában, így összességében még inkább igazolva széleskörű tájékozódását és humanista gondolkodását.
Úgy gondolom, amint az életük alkonyán járó képzőművészek is amolyan számbavételi kötelességgel rendezik meg saját életművükre visszatekintő, retrospektív kiállításukat, ugyanezt teszi most Nicolae Bucur is. Összegyűjtötte mindazt, amiről úgy gondolta, hogy időt álló, tovább adható, alkalmazható arra, hogy a jelen és a jövő nemzedékeinek a szellemét is pallérozza.
Voltaképpen a szerző szemlélete hozza egymáshoz közel a Bráncuşi művészetéről szóló írásokat a kolozsvári George Sbârcea zeneszerző életének felidézésével, a Gabriel Liiceanu író-könyvkiadó gondolkodásmódjával foglalkozó esszét Veress Albert csíkszeredai pszichiáter románul is megjelent, önéletrajzi vonatkozású kötetének a bemutatójával, a Hargita megyei román napilapnál dolgozó egykori kollégája, Vasile Avram emlékét a gyimesi Antal Imre festőművész hagyatékával és a sor a lehető legérdekesebb válogatásban és szembeállításban közel háromszáz oldalán át folytatható.
Nicolae Bucur ebben a könyvében is sok-sok idézetre támaszkodik. De számomra éppen az a legrokonszenvesebb, amellyel indít, hiszen alapgondolata, kimondatlanul, alighanem ezekben a dedikációs könyvjegyzeteimben is ott rejtőzik.
„Legbensőbb utunk nem más, mint hosszas vándorlás különböző emberek és különböző világok között.„
Ernesto Sabato argentin író vetette papírra ezeket a sorokat és ha valakinek ehhez a felméréshez meg volt a kellő élettapasztalata, akkor neki igen. Hiszen száz esztendőt élt, áttörve két évszázad és két évezred határvonalát. (1911-2011).