Végül is, egyedül marad mindenki,
árván. És kérges-széles tenyerével
lesodor a Lét, szép homlokáról. Ki
ellenkezne? És kábán ki nyerné el

jussát? Mindennek sorsa az elválás,
mentűl boldogabb vagy, semmit sem sejtő,
annál jobban feszül rád az elvárás,
les reád a suvadást rejtő lejtő.

Hogy nehogy elbízzad magad, a kényszer
hibázni tanít. Nem mondod elég jól,
hogy szereted? Vagy nem mondod elégszer?
A híd egy fellángolásban elég. Jól

csak teljes lényével szeret az ember.
Hogy minden dolognak értelme lenne –
– kétled? Akkor nyomban elnyel a tenger-
-magány. Gondolj arra, vajon mit tenne

ő? Rejtett padlásán az öntudatnak,
kaszált széna friss illatává lenni,
megóvott tornyában az akaratnak
nap sugarát rügy-pattanásba tenni.

De ha szellőbe sóhajt egy új levél,
kicsinységedre eszmélsz. Leugrani
a gyerekkor sziklájáról egy ledér,
életnek nevezett, semmibe, ami

csak ámít, de nem tart fenn. Csurogjanak
csak ejtőző ernyőn messze csillagok
patakjai, mint célt tévesztett szavak,
de ha kiállasz az esőbe, illatok

nem rajzanak körül. Lábam földet ér,
egészen kicsi leszek. Elkiáltom –
– leng köröttem már az elmúlás fehér
gyásza -: Segíts meg, édes, talpra állnom!

Hangom nem fogja hallani senki se már.
Ködöt terelt rám az út szerelme,
csillagok hullása magányomba zár,
s félve konduló egy harang rozsdás nyelve.

Elfutnak lovaim. Lehetek szegényebb?
Rímeimet lila ködök kötik majd
kötegekbe. Semmit nem remélek.
Emlékeim poros útján végighajt,

a száraz agyagba álmokat sikál,
egy szekér. Megbékélni! – Ezt tanítja.
Létem, szűkülőben, bomlott dalt zihál,
s botló rím-kerék bőrömet hasítja.

2021. január 15.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ