TENGERRE, MAGYAR

A hajó zászlója felárbocra van eresztve. Mit jelent ez? Régi hajósnép lévén, a pestiek tudják, hogy ezt a kifejezést a baccarat-nál alkalmazzák, mikor a bank már többször ütött egymás után, s a szegény pointeurök riadtan adják ki a jelszót: „félárbocra a téteket”. Valószínűen a hajósok is tőlünk tanulták. Némelyek aggodalmas arccal járnak a födélzeten. Általában a magyarok úgy ülnek a velencei hajón, mint a színházban. Lenn a kék drapérián látni akarnak valamit, vagy vihart, vagy hajókatasztrófát, vagy cethalat. Nem veszik számba, hogy a tenger annyi idő alatt éppen megszokhatta önmagát, nincs szüksége, hogy cigánykerekeket hányjon mások előtt, s meggyőződjön arról, csakugyan tenger-e. Innen van, hogy a pestiek bizonyos enyhe nagyzási hóborttal nézik a fiumei pocsétát. Csak el ne süllyedjünk: ez reszket a szemekben. Tengerészek: így hívják a kis horvát lurkókat, akik a konyhai burgonyahulladékot döntik a vízbe. Papa, kérlek, nézd meg a szótárban, mit jelent olaszul „segítség”, „megfulladok”, „mentőöv”: íme, a pesti anyák utolsó kívánsága.
A félelem, mely nem talál tápot, minthogy az út sima és szörnyen biztonságos, unalommá senyved, aztán bizsergő sejtelemmé változik, hátha mégis történik valami. Hallom, amint mellettem megállapítják, hogy a kapitány – szegény – hasonlít kicsit az Empress of lreland kapitányához. Mit kicsit? Szakasztott a mása, talán az édes testvéröccse, azonkívül a homlokán határozottan van valami a Titanic hőséből is. Valójában derék kis talián – pontos vízi hivatalnok –, aki januárban a harmadik fizetési osztályba lép, egyáltalán nincs tragikus arca, sőt nem is nagyon buzgólkodik a kormánykerék körül. Minden mozdulatát azonban lázasan vitatják.
Nem láttátok, hogy most levette a sapkáját? Csak nem baj, hogy a lakosztályába szaladt, s magára zárta az ajtaját? Talán öngyilkosságot követ el, a katasztrófa előtt? Ezeket a ravasz tengeri farkasokat nem lehet kiismerni. A tengeri farkas csakugyan lement a kajütjébe, elálmosodott a dús reggelitől, a chiantitól, s most alszik, tessék odafigyelni, kihallatszík szép, egyenletes horkolása.
Másként nyugodtan pöfékelünk előre. Egy apa fülön fogja a gimnazista fiát, s magyarázza neki a „fönséges kék óceánt”. Őszintén szólva, keveset látunk belőle, a moziban sokkal inkább látható és ajánlható. Magyarok ölébe ülök, magyarok ülnek az én ölemben is, hála isten sokan vagyunk. Mindenütt csak magyar szó hallható. Azok a nászutasok, akik magukkal hozták az egy óra alatt olaszul című kitűnő és alapos nyelvészeti tanulmányt, kétségbeesetten bedobják a tengerbe, úgyse lesz rá szükség. Az összes kávéházak – még az irodalmiak is – képviselve vannak. Később tudjuk meg, hogy Árpád elvesztette a fekete táskáját. Tíz órán át mindenki ezzel az izgató eseménnyel foglalkozik. Árpád, az ég szerelmére, hova tetted a fekete táskát? Árpád, te mindig ilyen voltál, a feleséged hiába intett, nem néztél a hordár körmére, és most a fekete táska a fiumei rakparton vagy az óceán feneketlen mélyében pihen. Árpád később személyesen is megjelent, bemutatkozik az egész hajó közönségének, tört olaszsággal magyarázza, mi történt vele. A magyarok azt mondják: prego. Nemsokára kiderül, hogy senki se tud olaszul, még maga Árpád se, erre összeölelkeznek az emberek, és pesti argón folyik a társalgás. Árpád katasztrófája mindenütt mély részvétet kelt. Az óceánnál, az azúr színeknél, a sirályoknál jobban érdekel bennünket Árpád és korán elhunyt fekete táskája. Ne emeljünk téged pajzsra, itt, a nyílt tengeren, Árpád?
Ilyen gondokkal foglalkozva, lassanként megérkezünk. Sötét csömör tükröződik az arcokon. A tenger sima volt, mint a korcsolyapálya, még csak meg se moccant, hintázni se igen akarta a szegény magyarokat, akik élményekre ajzottan ültek a vászonszékeiken, és édesen féltek. Petrezselymet árultak a nők is, nem akarta őket megtáncoltatni a tenger, az öreg gavallér. Az az izgalom, mely reggel sápadt az arcokon, most szürke, szomorú csalódás alakjában tűnik fel. Csak még bennem van némi reményük, aki fehér ruhában, fehér sapkában állok a hajó orrán, s eddig egy szót se szóltam. Ez biztosan valami amerikai. Kérlek, szólj hozzá. Mi az angolul, hogy „kérem szépen”. Nem tudom, csak menj oda, nézz rá, vagy lökd meg, s kérdezd meg tőle, hány óra. Egy lány mellettem sétál el – az amerikai mellett –, de aztán elmegy. Nem látom, milyen közönyös, ezek az „amerikai hajósok” mind ilyenek, nem érdemes velük kezdeni. Később mégis egyre többen tolonganak a hajó orra felé, nézik az idegent, az utolsót, akiben még mindig hisznek. Nincs lelkem hozzá, hogy leálcázzam magam. Végre is én voltam az útjuk szenzációja, az egyetlen ember, akiről nem tudták biztosan, hogy pesti. Ha már nem volt vihar, ha már nem is hánytak, szegények, meg kell hagynom nekik az illúziójukat, hogy amerikaival utaztak. Csak így – kíméletesen – értesítem őket, hogy, sajnos, én is az vagyok, bocsássanak meg nekem, de az vagyok: pesti.

A Hét, 1914. július 19.

LUCIA A VIHARBAN

Nápolyi kép

Éjszaka arra riadtam föl, hogy a tenger, mely ágyamtól nem lehetett messzebb háromszáz lépésnél, háborgott. Dörgött az ég is, villámfény világította meg a sötét szobát, mindig csak egy pillanatra, de oly erősen, akár a magnézium lángja, mikor fényképeznek.
Ijedelmes az ilyen vihar, éjjel, idegenben. Mindenekelőtt a hullámok ordítása, melyek annyi eleven-erőt rejtenek magukban, hogy a világ összes gépei, dinamit-tartályai, öldöklő fegyverei tréfa hozzájuk képest. Micsoda rázkódása, csörgése az azúr lemezeknek. Remegve gondoltam arra, hogy ezzel az elemmel reggel a napfényben illetlenül bizalmaskodtam, s most bosszút áll és feljön hozzám látogatóba, a második emeletre. A nápolyi gyermekeknek van igazuk, kik valahányszor beléje ugranak, keresztet vetnek a vizével, úgyhogy az egész óceán egy titáni szenteltvíztartóvá válik.
Aztán a szálloda is barátságtalan. Szűk csigalépcsőn kell felbotorkálnom a szobába, kővel rakott zegzugos folyosókon, melyek mellett lomtárak látszanak, s a kidöntött vendégfalon át egy szakadék, valamilyen vakudvar. Jobbnak láttam meggyújtani a villanyt. Csakhogy az kialudt az egész városban. Mikor az égi villamos-telep billió voltjával csattog, illendő, hogy a földi szüneteljen.
Darabig álldogáltam a szobában, melyet megtöltött a víz és ég lármája. Akkor vettem észre, hogy lenn, az ajtó résén, halvány fénysáv imbolyog. Abban a hitben, hogy künn még van világítás, kinyitottam az ajtót.
Ott pedig ezt láttam. A hosszú folyosó gyökérszőnyegén, felöltözve fekete selyemruhába, két leány térdelt, előttük a földön gyertyák lobogtak, karos gyertyatartóban, s bal karjukon gyengéden pihentettek egy-egy remekbe készült elefántcsont feszületet, mint valami kisdedet. Rebegő szájjal, rebegő pillákkal imádkoztak. Az egyiket ismertem. Lucia volt, a szobalányunk, ki napközben súrolt, mosott, vasalt, dalolt és káromkodott, de most ünnepélyesen, majdnem fönségesen mormolta imáját égre emelt szemmel, melyben a két gyertyaláng tükröződött, évezredes szertartásossággal fohászkodott Istenhez, Szűz Máriához, Szent Januáriushoz, a csodatevő védőhöz, kinek faszobrát a neve ünnepén pogány szokás szerint mogyoróvesszővcl szokta elnáspángolni a nép, hogy a feledékeny vértanú szép időt adjon.
– Oh – sóhajtotta Lucia maga elé –, la staggione e rovinata. Mit tudod te, mit jelent ez? Az idényt tönkretette a vihar, a szent idényt, melyből a nápolyiak élnek, s holnap majd elmennek innen az idegenek, nem lesz több bér és borravaló. Miért mosolyogsz? Nem kevésbé megható és lesújtó ez, mint mikor jégeső után a mi parasztunk lógó karral megáll kicsépelt búzakalászai előtt, és így kiált:
– Az életet elverte a jég.
Luciának igaza volt. Másnap még mindig szakadt a zápor, s kora reggel gumiköpenyben, köhögve az állomásra hajtattak csengettyűs, napernyős kocsikon az összes „angolok”. Én is.

Pesti Hírlap, 1924. szeptember 20.

(Folytatjuk)