KÉT ÉLET

Velencei kép

Itt fürdenek az előkelők.

A tengert minden éjszaka külön kimossák számunkra, tiszta vízzel az erre szerződtetett inasok, s hullámait reggelre szépen megfésülik. Mindnyájan finomak. A férfiak kövérek, mint a nők, a nők soványak, mint a férfiak. Napokig figyeltem a homokban egy szuszogó gömböcöt, kit szoptatós dajkának véltem, de később megtudtam, hogy az egy berlini esztétikus, a legnemesebb lelkű életimádók közül való. Hölgyeik, kiket szeretnek, megfelelnek ízlésüknek. Zörgő csontvázak, morfinista rémek, piszkafák, kik kurta nyelű, japán ernyőt viselnek, elhasznált, vendéglői fogpiszkálók, kik festetten lépnek az óceánba narancsszínű selyemrongyokban, csuklójukon arany méregszelencével. Merészség lenne azt állítani, hogy csúnyák, mert csak rondák. Ezért észszerű játszaniok a szépséget. Teljesen érdektelenek és hétköznapiak. Ezért viszont az érdekességet s eredetiséget mímelik. Tilos kutyát magukkal hozniok. Ezt úgy értelmezik, hogy a gyermek is tilos, és egyáltalán nem szülnek. A parton a meddőség némasága és unalma terjeng, az a németes pakfong-dekadencia, melyet hazulról is jól ismerünk. Férfiak, a művészet nyárspolgárai, élveteg mozdulattal rajzolják egymás kövér csípőit, lágy és ájultan-finom vonalait, nőik pedig, a javíthatatlan széplelkek a „véres Csókokról” és a „nagy Életről” beszélnek, melyet írni és ejteni egyaránt nagybetűvel illik. Röviden ez a nagy „Élet partja”.
Mellettük fürdenek a közönségesek.
Amerre a szem ellát, mérföldnyi távolságban, sátrak sorakoznak egymás mellé, egész sátorváros ez, melyben izmos, bronzmellfi férfiak, kedves, almaarcú nők ülnek, az apák és anyák. Köröttük harsog a levegő a kicsinyek visongásától. Annyi a gyermek, mint az apróhal, melyet az étlap frutta di maré-nek nevez. Ellepik a fövényt, s a víz sűrű tőlük, akár a húsleves a tésztától. Vad hajuk szemükbe lóg, bőrük megpörkölődik a viharos napfénytől, egészséges foguk villog. Fönn a sárkányok szállanak, lenn labdák röppennek. Nagylányok birkóznak nagyfiúkkal, túllármázva a hullámokat. Mégsem beszél itt senki szerelemről. Holott ezeknek is van hozzá némi közük. Legalább azt következtetem azokból a gyermekekből, kik mint faunok és menádok rohannak, ágyékukból szakadt ordító bizonyítékai az úgynevezett egyéniségüknek s a család titkos démoni voltának. Ők azonban csak alkotók. Ennélfogva szerényen hallgatnak. Magukba szívják a sós tengeri levegőt, mosolyognak a szomszédos part embrióin és smokkjain. Nem is értik, hogy mi az a „nagy Élet”. Csak élik az életet, melyet kisbetűvel írnak és mondanak. Élet, élet, kis élet, mennyire szeretlek én is.

Pesti Hírlap, 1924. szeptember 28.

A LEGNYOMORULTABB

Az üzletek ajtairól banánfüzérek csüngenek, de még nem mindenütt érettek. Ezek a porhanyó, lisztes gyümölcsök nagyon csábítják fiamat, elindulok hát keresni édeset, sárgát. Ismerem a járást.
A harmadik utcában van egy boltocska, csak át kell mennem a kishídon, aztán jobbra csapni, majd balra. De amint ballagok, hozzám csatlakozik egy öreg nénike, ki, mint itt minden nő, fiatal, öreg, egyaránt, rojtos-fekete selyemkendőt visel, a szegénység, szomorúság szép gyászát. Beszédbe elegyedik, tanácsokat ad.
– Tessék arra – mutogat hervatag kezével –, a harmadik utcába.
– Tudom.
– Ezen a kishídon.
– Tudom, tudom.
– Előbb jobbra, aztán balra.
– Tudom, tudom, tudom.
Szaporázom lépteimet, de hallom, hogy a néniké, ki közben nyilván megváltoztatta szándékát és útirányát, szorgalmasan csoszog mögöttem. A kishíd lépcsőjén megszólal.
– Ugyebár ön zárai?
– Nem, kérem.
– Azt hittem, hogy zárai.
– Sohasem jártam arrafelé.
– Én – magyarázza – tudniillik Zárában születtem. Fogalmam sincs, mit akar. Fürkész pillantást vetek rá, vajon nem koldul-e? De arca zártabb, mint a koldusoké. Visszateszem zsebembe a soldót. Ő tovább jön utánam, beszél.
– Velencébe csak akkor költöztünk, mikor egybekeltünk az urammal.
– Igen?
– Ennek már harminckilenc éve lesz szeptemberben. Férjem tizenkét évvel ezelőtt meghalt, a háború után férjhez ment a lányom, az egyetlen lányom.
Már lejöttem a kishídról, jobbra tartottam, abban a hitben, hogy most búcsút vesz rejtélyes kísérőm, de ő állhatatosan követett.
– Tetszik tudni, a lányom Milánóba ment férjhez. A vőm vasúti tiszt ottan, magas, derék ember, tavaly léptették elő. Mindjárt a pályaudvar mellett laknak. Volt ön már Milánóban?
– Voltam.
– Akkor könnyen megtalálhatja őket. Három szép szobájuk van. Hívtak is magukhoz, de én azt gondoltam, minek zavarni a fiatalokat. A fiatalok… a fiatalság… a fiatalok…
Amíg ezt mondta, ránéztem. Ott állt a verőfény folyékony tüzében, beburkolózva gyászos kendője magányába, s valami kutyaalázattal tekintett felém, hogy figyeljek szavára, mely itt oly unalmasan-ismert lehet mindenkinek, hogy rá sem hallgatnak. Engem pécézett ki, egy jöttmentet, ki még nem ismeri őt, egy siralmas idegent, ki még nálánál is magányosabb, hogy mindezt elpanaszolja.
– Viszontlátásra – szóltam türelmetlenül, s bementem a boltba, megvenni a banánt.
Hogy kijöttem, a nénike már a kishídon botorkált, visszafelé, egyedül. Ekkor ezt gondoltam:
– Szegény, gyónni akart valakinek, feltárta az életét, melynek titkát nem bírta tovább. Néha a vallomás oly szükséges, mint egy darab kenyér. De ennél még nem láttam nyomorultabb embert.
Fönn a kishídon azonban így szóltam magamhoz:
– És te? Mi mást művelsz te is, minthogy megállítod az utcán az idegeneket, kik az üzletekbe iparkodnak, mesélsz-mesélsz nekik, folyton magadról, árulod lelkedet azoknak, kik ügyet se vetnek reád. Ki tudja, hogy kettőtök közül nem te vagy-e a nyomorultabb?

Pesti Hírlap, 1925. július 28.

Velence

(Folytatjuk)