I.

Moszkvában negyven évvel ezelőtt, az Afganisztán szovjet megszállása miatt több ország által bojkottált nyári Olimpia évében jártam.

1980-ban kémiai kutatóintézetünk dolgozói előtt ritkaságszámba menő alkalom nyílt külföldi tanulmányútra jelentkezni. Túl jól hangzott, párttag sem voltam, ezért egy moszkvai egyetemet neveztem meg. A többiek olyan neves nyugati egyetemeket céloztak meg, mint a Sorbonne vagy a Harvard. A kéréseket két kivétellel visszautasították. Az egyik enyém, a másik a Dáné volt, aki főnök lévén, több helyre aspirálhatott, ezért – miután jót nevetett a választásomon – a Sorbonne mellé beírta Moszkvát.

Három napnál hosszabb tapasztalatcserére csak a Központi Kémiai Intézet igazgatójának, Elena Ceausescunak az engedélyével lehetett külföldre utazni. Ilyesmire a tudós elnökfeleség egykori kollégái, a legöregebb laboránsok sem emlékeztek. Ritkán járt be, egyszer mégis sikerült összefutnom vele. A nagy árvíz alatt, azt hiszem 1975-ben, a hegyekben lezúdult esőtől megáradt Dimbovita kiöntéssel fenyegette Bukarestet. Sokadmagammal a hídon álltam, és borzalommal vegyes kíváncsisággal figyeltem a talpam alatt rohanó koszos víztömeget, amikor az intézet felől népes küldöttség érkezett. Lenuca a korlátba kapaszkodott, és a fővárost fenyegető áradatra meredt. Tekintetétől a hullámok meghunyászkodtak, és néhány nap múlva csak egy vékonyan csordogáló erecske emlékeztetett a csodatételre. (True story – ahogy az amerikaiak mondják.)
Azt, hogy az engedélyezett három nap helyett egy hétig élvezhettem szovjet barátaink vendégszeretetét, azt Dán mesterien megkomponált útitervének köszönhetem: vonattal Kolozsvár-Bukarest-Moszkva oda két nap, vissza megint két nap… Mi pedig elmentünk repülővel. Érvelés helyett megoldottuk a problémát. Magyarba ültetett román szóval deszkurkáltuk magunkat.

Az Otopeni repülőtéren utastársaink megrohanták a gépet. A sietős beszállókat a gép belsejébe terelték, mi pedig utolsókként az első osztályon kaptunk helyet. Nem első alkalommal repültem, a hatvanas években repülővel utaztunk Kolozsvárról Marosvásárhelyre. Húsz percet tartott az út, kisgyermekként az ablaküveghez tapadva néztem a semmitmondó tájat és az előre-hátra sétáló bogot a farokszárnyat mozgató girbegurba dróton.

Moszkvában az Olimpia alkalmára épített vadonatúj Seremetyevó-2 repülőtéren landoltunk.

– Hova mennek? – kérdezte a határőr.

– Hát hova, ha nem Moszkvába! – kedélyeskedtünk.

Vállat vont, és bekanyarította az útlevelünkbe azt, hogy MOCKBA.

Ez volt az első rossz húzásunk.

Fogadtatásra hiába vártunk. Pedig még a hangosbeszélőn is bemondattuk, hogy megérkeztünk. Feladtuk a várást, és kiléptünk a novemberi éjszakába. A bejárat előtt egy fekete Volga állt. Bekopogtunk, a sofőr kiszállt, egy szó nélkül elvette a bőröndünket, és berakta a csomagtartóba. Robogtunk a hatalmas szovjet sötétségben. Eredménytelenül próbálkoztunk gyatra orosz tudásunkkal társalgást kezdeményezni. Biztos, hogy ránk várt? Vajon hova visz minket? Választ nem kaptunk. Hogyne, hogy írásban jelentse, miről beszélgetett velünk. Ez bevett szokás volt a szocialista táborban.

Az intézetünk szekusa szombatonként beült Dán irodájába. Egy ilyen alkalom után szólt Dán, hogy nem ártana, ha írásban beszámolnék a tengeri sátorozásaimról. Arról hogy kikkel találkoztam, és miről beszélgettünk.

Hatalmas épület előtt álltunk meg. Dán elővette a kiszállásra kapott rubeljeit.

– Szkolko? – kérdezte.

Erre sem kaptunk választ. A sofőr kiadta a csomagjainkat, és elhajtott.

Az Universzitétszkájá szálloda lobbija üresen tátongott.

– Csak várni kell – mondtam, jelezve, hogy pedzem a dörgést.

Igazam lett. Megjelent egy jótét lélek, és lifttel felvitt az ötödik emeletre, ahol egy nyitott ajtajú szobába, a gyezsurnája szentélyébe vezetett. A szobánk kulcsa a duruzsoló szamovár melletti asztalon volt. Emberünk forró vizet eresztett a porcelán teáskannájába, és visszavonulót fújt. Moszkvát járt ismerőseink figyelmeztettek arra, hogy a látnivalókra jegyigénylést jó előre le kell adni, ezért a listánkat az asztalon hagytuk. Az enyémen az 500 méter magasságával sokáig „világrekorder” Osztankinói televíziós torony, a cirkusz és egy hokimeccs szerepelt. Dánnak nem voltak ilyen magasröptű kívánságai. Őt a Bolsoj, a Kreml múzeuma és a Tretyakov képtár érdekelte.

A szobánkról, melyben két ágy és egy íróasztal volt, eszembe jutott a kínai szállodák „rangsorolása”.

Az egy csillagos szállodai szobában a deszkapadlót maotorinával kezelik, szalmaozsákon alszol a falra tűzött, újságból kivágott Mao kép alatt.

A két csillagosban a föld maozaik, az ágyon maotrác, a falon fekete-fehér Mao kép lóg.

A három csillagosban a padlót maokett borítja, rekamaon alszol a színes Mao kép alatt.

Dán nevetés helyett hol a fülére, hol a falra mutatott. Szerintem túltolta az óvatosságot.
Megettük az útra készített szendvics maradékát, és jó éjszakát kívántunk egymásnak.

II.

Szürke, nyálkás őszi napra ébredtünk. A gyezsurnáját hiába kerestük, nem találtuk a szobájában.

– Szombat van, és velünk ellentétben a szovjet barátaink ma nem dolgoznak – mondta Dán. – Ők hatvan, mi még csak harminc éve építjük a szocializmust.

Dánról nem lehetett tudni, hogy mikor viccel, és mikor beszél komolyan.

– Lássunk várost, amíg a fogadóink előkerülnek – javasoltam.

Moszkva lakosai temetői csendben, lehajtott fejjel járkáltak a szemerkélő esőben. A télikabátom mohón szívta magába a nedvességet. A széles utakat hatalmas, egykor talán nagyhercegi vagy bojári paloták szegélyezték. Az egyik ilyen palotából kialakított élelmiszerbolt gazdagon díszített mennyezete alatt óriási konzervekből olajos halat árultak. Egy másik boltban halomba rakott szalámiból, tömbsajtból és vajból állt a választék. Mindegyikből egyfajta. Sokkoló látvány, annak, aki egy nappal azelőtt még tucatnyi sajtféleségtől, szalámitól és kolbásztól roskadozó pultokról vásárolt útravalót. Tömbvajat utoljára az 1950-es évek végén láttam. Az eladó levágott egy darabot belőle, zsírpapírba burkolta, és átadta a soron következő bábuskának.

– Ez is a szocializmus vívmánya – súgtam Dánnak. – Ők hatvan, mi még csak harminc éve építjük.
A próféta beszélt belőlem. Két hónapra rá eltűnt az élelmiszer a romániai boltokból. A jegyrendszer alatt számtalan alkalmunk nyílt felidézni a moszkvai „szegényes” választékot.

Vasárnap jobb híján megcsodáltuk a sztálini éra emlékeit, a monumentális metrómegállókat: Komszomolszkája, Novoszlobodszkája, Majakovszkája,  Elektrozavodszkája…

A körkörös Koltsevaya gyűrűn utaztunk, amíg valami érdekeset nem láttunk, utána felszálltunk valamelyik sugáron közlekedő metróra – hogy a Koltsevaya másik oldalán szálljunk ki. Előfordult, hogy ajtózárás előtti utolsó pillanatban ugrottunk ki a vagonból. Ha volt követőnk, ugyancsak megizzasztottuk.

Hosszas és kitartó keresés után találtunk egy éttermet. A pincér az egyik, súlyos bársony függönnyel takart ablak melletti asztalhoz vezetett. Levest és másodikat rendeltünk. Az ürühúsból készült leves tetején ujjnyi vastag forró faggyúréteg úszott.

A második fogásra nem emlékszem, csak az utánunk érkező, Tolsztojra emlékeztető szakállas férfira, akit a pincér az amúgy üres étteremben a mi asztalunkhoz ültetett. Szovjet szokás, vagy spórolni akart a terítékkel – soha nem tudjuk meg. Fizettünk, és hazasiettünk a dugi téliszaláminkhoz.

III.
Hétfő reggel bejelentés nélkül megjelentünk az Egyetemen. Hivatalnokokkal teli terembe kerültünk. Odaléptünk az egyik asztalhoz, és üggyel-bajjal előadtuk jövetelünk okát. A komor tekintetű hivatalnok felemelte a kagylót. Perceken belül megszólalt az összes telefon. Kavics került az ellenőrzés olajozott mechanizmusába. Románia az „1968-as kilépés” óta a szocialista tábor fekete báránya volt, ami súlyosbíthatta a kapitális mulasztásért felelősök bűnét.

Rosszul leplezett ijedelem és pánikszerű telefonálás közepette megjelent a vendéglátó tanszék dékánja. Testbeszédéből ítélve elnézést kért a kaotikus fogadtatás miatt. Az orosz nyelv oktatása kötelező volt a szocialista tábor országaiban, ezért magától értetődőnek tartotta, hogy megértjük egymást. Azt, hogy a prepadavatyelnyicának tett jelentésen kívül nem sok ivódott belénk Puskin és Tolsztoj nyelvéből, nem kötöttük az orrára.

Ez volt a másik rossz húzásunk.

Az ezt követő három órában végighordoztak az Optikai tanszék laboratóriumaiban, ahol a sebtében (ki)választott fehérköpenyesek beszámoltak a kutatásuk témájáról. Ahányszor két mondat között levegőt vettek, udvariasan bólogattunk. Nem mindig sikerül szinkronban helyeselnünk, ezért délutánra kerítettek egy moldáviai román doktorándust, aki többek között tolmácsolta a kívánságunkat: szeretnénk találkozni a lumineszcencia kutatás szakmai tekintélyével, Vszevolod Vasziljevics Antonov-Romanovszkival.

Antonov-Romanovszki nevével egy, a sötétben látást szolgáló lumineszkáló anyag, szakmai nyelven luminofor irodalmazása során találkoztunk. Az 1943-ban keltezett cikk szerint az ominózus anyagot egy orosz kézre került német tankra szerelt infravörös fényszóróhoz kapcsolt távcsőben találták. Nem annyira a célzást – ahogy azt pl. a Wikipédia cikke állítja – mint az úttalan utakon való éjszakai haladást segítette. Háború idején öngyilkos vállalkozás bekapcsolt fényszóróval közlekedni. Az infravörös fényszórónak az emberi szem számára láthatatlan sugarai visszaverődtek az egyenlőtlen terepről, és a távcső fókuszában elhelyezett képernyőn látható fénnyé alakulva kirajzolták azt.

Ahogy a víz sem folyik fölfelé, úgy nem lehet a kisebb energiájú infravörös fényből nagyobb energiájú, látható fényt csiholni. De ha ezt a luminofort előzetesen besugározzuk ultraibolya, azaz a láthatónál is nagyobb energiájú fénnyel, akkor az a besugárzás ideje alatt nem csak, hogy világít, hanem az energia egy részét el is raktározza. Ezt a spájzolt energiát szabadítja fel az infravörös fény, minekazonáltal a luminofor látható fényt bocsát ki.

Az Antonov-Romanovszki vezette kutatócsoport részletesen leírta a SrS:Eu,Sm képletű vegyületet. A cikk adatait felhasználva sikerült előállítanunk a „sötétben látó” luminofort.

IV.
Másnap vendéglátóink egy kis szobába vezettek, ahol egy szikár öregember várt ránk.
Antonov-Romanovszki életkorát hetven körülire becsültem. Könyökén és a térdén kifényesedett, sötét öltönyt viselt. Kényelmetlenül feszengtünk a szovjet mértékkel luxuscikknek számító ruházatunkban.

Azt hittük, hogy rosszul hallunk, amikor olaszul szólt hozzánk. Szaknyelvben nincs lényeges különbség a román és az olasz között. Nem emlékszem, hogy miről beszéltünk, csak arra, hogy majdnem mindent értettünk. Olasz nyelvtudására egy 2003-ban készült, a 95-ik születésnapja alkalmára készült ünnepi kiadvány vetett fényt, amelyet a napokban találtam az interneten.
Vszevolod Vasziljevics Antonov-Romanovszki 1908-ban született Liege-ben, ahol édesapja, a szibériai száműzetésből menekült Vaszilij Grigorjevics megfordult Krupszkaja és Lenin társaságában. Röviddel Vszevolod Vasziljevics születése után, a család Lunacsarszkij tanácsára Olaszországba költözött, ahol édesapja a Pravda, majd az orosz forradalom után a TASZSZ tudósítója volt. A család 1924-ben tért vissza Moszkvába, ahol Vszevolod Vasziljevics érettségizett, majd 1930-ban elméleti fizikából államvizsgázott. A luminoforok kutatása mellett ő tervezte az első űrhajók gamma sugárzásmérőjét.

„Olaszul” máskor is boldogultam. Harminc évvel ezelőtt foci drukkerekkel teli vonaton utaztam Rómába. Megkérdezték, hogy honnan-hova, mondtam, hogy Stockholmból Rómába. A svéd focisták az ötvenes évek óta rendkívül népszerűek Olaszországban. A Gre-No-Li hármas – Gunnar Gren, Gunnar Nordahl and Nils Liedholm – legalább annyira ismert, mint a Puskás név Madridban. Akadt egy jótét lélek, aki értett angolul. Az önkéntes tolmács észrevette, hogy nem mindig várom meg azt, hogy olaszból fordítson. Svéd létemre, hogy-hogy értek olaszul? Tisztáztam a származásom, és azt, hogy beszélek románul. Többet nem érdekelte a véleményem.
Úton hazafelé betértünk a Magyar Kultúra boltjába, ahol bevásároltam az Albatrosz sorozat könyveiből.
V.
A hátralevő napokat a látványosságoknak áldoztuk. Elmentünk az Osztankinói televíziós toronyhoz, beültünk a cirkuszba, és megnéztünk egy jéghoki meccset.
– A Bolsojba, a Kreml múzeumába és a Tretyakov képtárba hetekkel előre kellett volna leadni a rendelést – mondta a gyezsurnája.
– Utazzunk Leningrádba – javasoltam a pórul járt Dánnak.
A gyezsurnája a fejét rázta. – Az útlevelükben az áll, hogy Moszkvába jöttek.
Elballagtunk a központi jegyirodába.
– Maguk nem utazhatnak Leningrádba – mondta faképpel pénztáros, anélkül, hogy belenézett volna az útlevelünkbe.
Leninre egyikünk sem volt kíváncsi, ezért az utolsó napot ajándékvásárlással töltöttük. A GUM áruházban az Olimpiáról megmaradt Misha babákon kívül egyebet nem találtunk. Vodkát meg sehol sem. Pedig metróval még az egyik külvárosba is kimentünk.
Jobb híján mahorkát vásároltam. Szipkás cigarettát, amit az oroszok papiroszinak (папиросы) neveznek. A pénztáros fa abakuszon számolta ki a visszajáró kopejkát.

A repülőgépen angol nyelvű szovjet propaganda újságot osztogattak. Abban olvastam, hogy az olimpia idejére a 7-18 éves fiatalokat Moszkván kívüli, ifjúsági táborokba vitték. Akkoriban ez senkit sem lepett meg.
A klinikai tisztaságú Seremetyevo után ismerősként fogadott az Otopeni repülőtér szotyolával teleköpködött csomagszalagja.
Hazaérkeztünk!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ