Aki hisz énbennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai áradnak annak bensejéből – kiáltja, mondja az Úr Jézus. És ezt a Szellemről mondta, aki kiárad a benne hívőkre.
A víz az éltető elemünk, ehhez hasonlítja, ezzel azonosítja azt az erőt, tudást, eledelt, italt, amit az ő jelenléte jelent a mindenkor benne hívőknek.
Szárad a bőröm, ahogy fogy belőlem az élet. Szálkásodik a lábfejemen, a kezemen, mindenütt. Hiába kenegetem mindenfélével. Hiába iszom literenként a vizet. Nem tudja pótolni az életet, amitől duzzad a test. Ez a folyamat is ékes bizonyítéka, hogy az élet folyik ki belőled, ember.
No de az élő víz! Az már a mesékben is mesésen ritka, nagy kalandok árán jut el forrásához, aki keresi. És ezt ígéri a benne hívőknek és a módját is megadja: ahogy az írás mondja, úgy higgy bennem. Megerősíti szavait.
Az élő vízről azt tartották a mesemondók is, hogy örökéletet biztosít annak, aki issza. Ember, fű, fa virág. Nem a tenger sós vizéről beszél – a folyóról, aminek forrása van, ahol még tiszta. Mert ezt mindenki tudja, csak tiszta forrásból szabad inni.
De mi folyik az emberből? Hát a szó. A szó, aminek élőnek kellene lenni. Életet adónak. Tisztának, igaznak, erősnek. Ez áradjon belőle, amikor megszólal.
Az Úr Jézus szavai olyan erővel, hatalommal bírtak, bírnak a mai napig, amihez foghatót nem találni a Földön. Senki nincs, aki az Ő szavaihoz hasonló hatalommal bírt volna valaha is. Kiragyognak minden környezetben, helyzetben – bárminemű is legyen az. Világítanak, mint viharos tengeren a világító tornyok. Utat mutatnak. Intenek, vigasztalnak, bátorítanak. Élő víz – erre vágyunk mind.
„Aki hisz énbennem, amint az Írás mondotta, élő víznek folyamai áradnak annak bensejéből”. Nagy titok ez, pedig minden emberhez közel van, elterjedt híre már szinte az egész földön. Csak az én rövid időm alatt – 1989 őszétől – látni, milyen messzi országokban is megszületnek azok a kis közösségek, akik az Úr beszédét hiszik, tartják, viszik – világszerte.
Másról akartam írni ma reggel, a tegnapelőtt látott 1993-as Csárdáskirálynő kaposvári előadásáról, amit Molnár Piroskáért néztem meg, Mohácsi János rendhagyó színpadra állításában, akit Verebes István említ, mint egyik igen figyelemreméltó rendezőt. Nos az előadást nem tartottam sértően formabontónak. Pedig. Utánanéztem, ugyanis nem tartozott kedvenc színházi előadásaim közé: az első világháború idejében vajúdták világra a darabot szerzői. Eddigi előadásemlékeimben egy habos-babos történet élt, fülbemászó muzsikával. De Mohácsi behozta a szöveg születésének világát is a mára már hazug múltat idéző történetbe, felfedve annak a világnak a romlottságát is.
Számomra Czegő Teréz Cecíliája mutatta be először egyértelműen a hajdani operettdíva romlottságát. Prózaira szelídült alakításában a színpadi alak, lehámlott róla minden zenével felcicomázott maskara. Számító, törtető, érdekeiért fia boldogságát is feláldozó vén satrafa lett belőle, akin csak a ruha csillog, minden más hazugság.
Mohácsi rendezése ennél is tovább megy – nemcsak Cecília romlottságáról rántja le a leplet, hanem az akkori és aktuális világról is. Az eljegyzési bálra érkező katonatisztekkel behozza a jelent is, a politikát, azt a fertőt is megmutatva, amiben a reményteljes szép szerelem semmivé lesz: Szilvia a herceg oldalán megy tönkre. A rendezés lemossa az operettre rakódott mézes-mázas rétegeket, kiássa az alatta megromlott életet, amiből hiányzik már az adott szó eredeti tartalma is, nincs kivétel. A hazugság pedig nem tud megtartani senkit, semmit. Az üres szavak maguk alá temetik az embert, a világot.
Hát így kapcsolódik össze bennem most ez a rég, 28 éve játszott előadás és a bennem felbukkanó élő víz gondolata. Annak a világnak egy világháború vetett véget. Az volt az első. S mert nem volt elég figyelmeztető, lett második is. Azt hiszem, a harmadik végét csak az éri meg, akiben ott az élő víz –
Az „aki hisz” kezdetű mondatokat érdemes végigböngészni az Írásból. Soha nem véletlenszerűek. Pont ott vannak, és úgy vannak ott, hogy nem lehet felcserélni még a szavak sorrendjét sem. Az igazság szeretetéről tesz bizonyságot minden új bibliafordító, aki a mának nyelvére ülteti át az ókori szöveget. Csak pontosan, szépen. És a Szó nem alakítható, az alakítja, formálja és szüli újjá az embert – az élő víz, a Szellem, aki megeleveníti bennünk azt a részt, amely a legérzékenyebb, aminek belső fülével hallani tudunk – a lelkiismeretünket. Élő víznek folyamai áradnak belőlünk, amiben élhetünk, úszhatunk, igazán létezhetünk.
„Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondja – „

2021-01-18