Felszakítottál benne mindent. Azt is, amiről nem tudott. Mit szenvedhetett ez az ember! Vonsz egyet válladon. Így állsz bosszút rajta? Miféle vagy te, kígyó?

2021-01-18

*

Végül is, ha az ember elégedett magával, nem terheli környezetét panaszaival. A boldog ember társaságában jó lenni, felüdülsz mellette, ha nem is vagy túl közeli ismerős vagy barát. Látod, emberből van ő is, aki örülni tud. Gyakran süt ránk a nap ilyen emberekkel körülöttünk. De ismerem az árnyék jótékony hatását is. Mikor túl meleg napon kúszik föléd egy könnyű felhő. Egy barát szomorúsága. Halk hegedűszólamot rezdít meg benned, amitől kicsit fáj a szíved vele együtt.

*

Van olyan szakadék, amit emberek azért vonnak egymás közé, hogy megőrizzék egymást maguktól. Ez azok tulajdonsága, akik nem ugyanannak a tábornak a lakói. A táborok nem keverednek, ha észrevetted volna. Mindig van a ti meg a mi. Sokféle tábor alakul az idők során. Egy ember életében azonban kell legyen egy mindig-tábor, ahova akkor is tartozik, ha épp kirándult belőle egy másikba. Oda csak látogatóba mehet. Vendég.
Nem olyan nyilvánvaló ez. Sokan egy életet végigküszködnek azért, hogy egy bizonyos tábor állandó lakói maradhassanak, ha beleszülettek. Egy életen át küzdenek saját táboruk meghatározásáért. Azért rándulnak át más táborokba, hogy rálátásuk legyen a magukéra, amiből származnak.
Felsorolok párat a táborok közül, amikhez közöm volt életem során.
Egyik a sportolóké, azok közül is a tornászoké, mint egyik klubjáé. A tábor vonta meg határait, aki nem volt tagja sosem érthette igazán őket. Nagyszerű, de egészen természetes is volt a napi edzés, az edzéseken való testi erőfeszítések gyötrelme, kínja, gyönyöre, amit a test megfeszítésével értünk el, naponta. Sokáig álmodtam, amikor már nem gyakorolhattam, kiesvén a táborlakók közül, a gyakorlatok közül némelyikkel. Például a korláton rengetegszer csináltam meg nagy könnyedséggel az újonnan megtanult gyakorlatot. Mindig a korláttal álmodtam a szerek közül. Az volt a gyengém. Valami nagy örömtől fosztottam meg magam azzal, hogy abbahagytam, de nagyon sokáig éreztem táborlakónak magam. Versenyeket nézve az izmaim mindig megmozdultak. Csak idővel, ahogy öregedtem, múlt el ez.
Egy másik ilyen tábor a színészeké. Ezt is meg kellett tanulni, oda kellett szánnod magad mindenestől, erővel fegyelemmel, fantáziával, lélekkel, értelemmel, szellemmel. Mikor egy-egy előadást néztem, mindig megmozdult bennem valami, hogy ezt én is eljátszhatnám, ha lehetne. Kipróbálnám magam benne. A tornagyakorlatokat is így néztem azelőtt. Megmozdult bennem a látott mozdulat. Drukkoltam azért, akit, amit láttam. Van valami közös a két táborban. Tevékenységüket tevékenységük végzése közben nézik azok, akik nem tartoznak a táborhoz. Szerepelnek. Mutatnak valamit másoknak. Nem sötét kamrában dolgoznak, kifelé élnek. Egy világ gyönyörködhet bennük épp akkor.
Ha már a tábort választottam hasonlatul – az írók, költők táborának más jellemzői vannak. Itt is van teljesítmény, amit értékelnek, csak sokkal rejtettebb, nehezebben meghatározható. Ez itt sosem csapatjáték. A színház mindig az, a sport is. Akkor is, ha egyedül vagy színen, vagy a szeren. Rendeződ van, edződ van. Ha írsz – nincs senkid, aki gyakoroltathatna abban, amit csinálsz – csak magadra számíthatsz. Vannak kísérletek, írótáborok, de ezek mondvacsinált dolgok, mint amikor a felnőttek gyereket játszanak, iskolapadba ülnek, de saját művét mindenki egyedül, magányban készíti el. Az íróemberek a magányos alkotók táborához tartoznak, itt nincs közösen átélt érzés munka közben. Ezért több is, kevesebb is, de mindenképpen más benne a gyötrelem. Haszon tekintetében is különbözik az előző kettőtől, bár most, hogy leírtam, meggondolva, az írónak is felüdülést jelent egy-egy gondolat kifejtése, téma körüljárása, feltérképezése, egy életet mozgató rugó felismerése, működése mikéntjének felfedezése. A szellem, az értelem tornamutatványai, melyeket magányosan szül, de a közönség: az olvasók számára, akiktől viszont ritkán jön visszajelzés. Bárgyúnak tűnhet okoskodásom, de azért jutott eszembe épp a táborok kapcsán mert az egymás megértése, önmagunk megértetése utáni vágyunkban épp a táborok különféle hozzáállásai akadályoznak. A focista egy színészi munkát vagy költői fordulatot megérteni, és viceversa – nehézséget jelent. Érződnek a táborhatárok. Persze, ha szélesítek a körön, majdnem minden mesterség kialakítja a magáét. Végül is színes világunk van. De magamon látom, nem vagyok képes, legalábbis alapos mélységükben élvezni és ismerni mindegyiket. Van, ami nem is érdekel. Használom, mint terméket, alkotásaikat, a házakat, utakat, az eszközöket, villát, anyagot, cipőt, telefont stb. de nem vagyok s leszek tudója-ismerője a létrehozók titkának; táboron kívüli maradok.

*

Mikor nagyapám szerelmes lett, apámat elfogta az irigység. Féltette közös vagyonukat, hogy a nő mindenéből kiforgatja. Nem voltak gazdagok, egyszobás albérletben laktak egy családi házban, közös folyosóval, külön vécével, közös előszobával. Az előszobából jobbra nyílt egy lépcsőfeljáró, ott lakott a házigazda, a másik ajtó a pincébe vezetett. Szembe nyílt a folyosó, ami nagyanyám konyhája gyanánt, de átjáróként is fungált. Olyan keskeny volt, hogy ha valaki a kályha mellett állt, a háta mögött nehezen fért el bárki. Ez a szűk helyiség szolgált bejáratul a másik lakónak, ők négyen szorongtak a ház egy másik szobájában, a férfi az asszony és a két lánygyermek.
Nagyanyámék szobája tágasnak tűnt, egy hatalmas duplaágy volt a fő bútordarab, ott aludtak ők, a lábánál egy kanapé apám pihenését biztosította. Két nagy fotel nézett vele szembe, a szekrény két oldalán, így alakult ki egy keskeny sáv, amit futószőnyeg takart, ezen közlekedtünk az ajtó és ablak között. Az ablak északra, az ajtó délre nyílt. Az ablakok faltól falig értek, ezt nagyon szerettem, tágas volt, világos a mi szobánkhoz képest. Az ajtó felőli fal mellett volt az asztal egészen a falhoz tolva, rövidebb oldalain két székkel. Az asztal végén egy stelázsis sötétbarna polc állt. Mellette közvetlenül a hatalmas duplaágy, amit nappalra mindig úgy vetettek be, hogy két oldalt maradt egy keskeny ülő vagy fekvőhelynek fenntartott rész, középen a téglaalakúra púpozottan bevetett letakart ágyneművel. Az ablak az utcára nézett, a ház fala és a kerítés között egy virágágyásnyi területtel. Az ablakon nem szabadott kimászni, annak sem örültek, ha kihajoltunk rajta.
Apám reggelire gyakran ivott kakaót, beleaprított kenyérdarabkákkal, amit megcukrozva kanalazott be a végén, miután leitta róla a kakaókávét. Akkor tanultam meg, hogy a tej nem jó, ha megbőrödzik, apám sosem ette meg, ha volt rajta, nagyanyám gondosan leszedte neki a csészéből a folyadék tetejéről. Attól kezdve én sem ittam meg otthon, ha maradék föl úszkált a tetején. A cukrozott kakaós kenyeret megszerettem én is.
Az ablak melletti falon volt egy nagy tükör, amiben tetőtől talpig láthattad magad. Előtte polc, fiókokkal. A két nagy fotel közül az egyik akkor került vissza a nagyanyámékhoz, amikor anyámék elváltak. Nagytata jött le hozzánk a szuterénes albérletbe és elvitte. Mondta: az az övék. Nagyon sajnáltam azt a fotelt. Amíg nálunk volt, mindig ők jutottak eszembe róla. Utána sokáig nem töltötte be semmi a helyét. Később fikusz került oda. Az ablakunk bal oldala alá.

*

Ahányszor átölelem – kő. Nem lágyul, olyan, mint a beton. Belül ingatag sehova tartozás. De kívülről, mint a szikla. Igaz, vannak dolgok, amikhez ragaszkodik. Tárgyak, berögzült szokások. Meg a szó: mindegy.

*

Egy kis mosolyért képes vagy kifordulni? Megtagadni tartást, méltóságos szenvedést? Feladni egy műlájkért? Tudod te mennyit jelentesz valakinek a világhálón? Tudod mit ér annak a szava, akinek tekintetébe soha nem mélyedtél? Hogyhogy beveszed, őszintén mesél magáról, mikor nem ellenőrízheted, nem hallod, hogy cseng a hangja, hogy pislog, mikor hazudik vagy mikor beszél mellé? Milyen interjút adhat az, akivel nem szemtől szembe beszélsz? Még akkor is szemedbe hazudhat. Hát még ha sohasem láttad, nem hallottad, hogy recseg mögötte az érzés, hogy rebben vagy párásodik a szem. Az ember még akkor sem fejthető meg teljesen, amikor szemtől szemben vagy vele, érzed illatát vagy szagát, atmoszférája van, vagy épp nincs hangulata, látod, mi esik nehezére, mi van ínyére, hogy szűri fogai közt a választ vagy zárja rövidre, hegyesen, mikor villan a tekintete, hol emeli fel a hangját, mikor tart szünetet és mikor mélázik el – honnan is veszed a bátorságot, hogy levélben kérj interjút egy ismeretlentől? Micsoda garanciáid lehetnek arra, hogy igazat mond, te bamba!

2021-01-19

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ