BÁBEL TORNYA

Úti jegyzet

Itt vannak a népek, a népek. Harminckét nép tanulja a grenoble-i egyetem mennyezetig emelkedő padjaiban a francia nyelvet, irodalmat, orcájának verejtékében.

Mikor reggelente szemlét tartok a tanteremben ülő diáktársaimon, nőkön, férfiakon, siildőlányokon, aggastyánokon, elkacagom magam az örömtől. Micsoda gyönyörű szeszélye a teremtésnek, hogy ennyiféle ember van. Unhatatlan látvány e változatosság, a koponyák, járomcsontok, szempillák, hajszálak e különbözősége, mely messziről kiabál: „Én más vagyok, mint a többi.” Mint egy kirakat, eleven lényekből. Mint egy ember-kert, melyben, akár a füvészkertben a palánták, akár az állatkertben az állatok, fölsorakoznak a fajták, a természet képzeletéről, elmés ötletességéről tanúskodva. Mint egy őserdő, melyben nincs két levél egyforma. Sanyarú gondolat, hogy ezek a népek a történelem során gyakran föl akarják egymást falni. De ha most azt mondanák, hogy hirtelenül mind egyformák lesznek, külsejükben és belsejükben, hogy mind egy pásztort követnek és egy nyelvet beszélnek, haboznék, vajon elfogadjam-e a cserét, s odaadjam-e a boldogtalan gazdagságot a boldog szegénységért.

Figyeld őket rendre, visszafojtott lélegzettel. Mind ideérkeztek, a világ négy sarkáról. Izgalmas játék kitalálni, hogy ki micsoda, de nem lehet csalódni. Nézd az amerikaiakat, egy gyermekvilágrész ifjait, kiket általában a dollár nyegléinek tartanak, de közelről oly üdék, természetesek, hogy elcsodálkozom, s bár a húskonzervek és petróleumtrösztök országából valók, hívőbbek, mint a kisvárosi fruskák, és egy aranyozott Eiffel-tornyot, egy gyökérpipát visznek haza ajándékba. Ezen a kereten belül mennyi változat. Egy fiú, kinek akkora a feje, mint egy cseresznyemag, egy koros hölgy, ki oly merev, mintha a maga egészében kikeményítették volna, egy törékeny, nagyon fiatal leányka, fekete hattyú, ritka-zamatú szépség, ki az újvilág regényességét érzékelteti, s lankatag, keserű, mint az amerikai dió, unalmaska is, mindig vállát vonja, vagy ásít, el akar aludni, nyomban meg akar halni, talán, mert vérszegény a kedves, talán, mert sok a pénze, talán, mert nemigen érti, amit körötte beszélnek. Az angolok kölyökkorukban is mértékesek, talpraesettek, egy zöldasztal leendő diplomatái. A jövő az előbbiek, a jelen az utóbbiak, s ami kívülük esik, az a múlt, idilli hagyomány, emlékekkel terhes költészet. Mindenekelőtt a szlávok, rengeteg számukban, egységükben és különvalóságukban, titkaikkal, mosolyukkal, öngúnyukkal, a lengyelek, a szlávok e franciái, kik szaporán csevegnek, s könnyedek, bohémek, a férfiak gavallérok, a nők regényhősnők súlyos kontyaikkal, mézszín hajfonatukkal, mely a rövidhaj e divatában is a földet söpri, az oroszok, kik sötétek, diákosak, rendetlenek, himlőhelyesek, s könyveikben Lenin arcképét rejtegetik, a szerbek, sasorral és bizonyos patriarkális nevetéssel, a méla szlovének, az ösztövér, barna horvátok, a kedélyes bosnyákok. A bolgárok a kövérséget képviselik. Egy nőnek akkora a hasa, hogy szinte talicskán kell utána szállítani. Aztán a három északi testvér-fajta, a norvég, mintegy zúzmarától csípett arccal és fjord-kék szemmel, szűziesen, mindig pirulásra készen, ártatlanul, a svéd kisasszonyok, kik társadalmi kérdésekről zsémbeskednek, s köröttük a kánikula is lehűl egy fokkal, a kimosdott, patyolat-tiszta dánok, ezek a jellegzetes európaiak, kik majdnem-fehér szösz-hajat, csepűbajszot viselnek. Aztán az írek vörhenyes szőreikkel, lobogó nyakkendőikkel és lobogó lelkeikkel. Aztán a hollandusok meg a németek, kik hiába svájciak, aggasztóan szorgalmasok, szótárakból imádkoznak, három töltő-tollat tartogatnak zsebükben, meg az osztrákok, a bécsi lányok, kik csinosan öltözködnek és folyton majszolnak valamit. Aztán a perzsák, kik göndörek, mint a merinói juhok, és mohók, mint a kosok. Aztán a japániak, kik aranykeretes szemüvegeik mögül cselszövő arccal lesnek a tanár szavára, s oly akaratos figyelemmel, annyira erőlködve, hogy majd megreped a homlokerük. Aztán a kínaiak, a vének és ősiek, elefánt-fejükkel és csenevész gyermekcombjukkal, melyről totyakosan lötyög a nadrág, koraérett, bumfordi tudósok, gyógyíthatatlan rövidlátók, kik selypegő torokhangokat hallatnak, zizegnek, mint a selyem, nyávognak, mint az egynapos kiscica, melyet vízbe fullasztanak, csipognak, mint a kolibri, leányaik pedig, az édesek, európaisan kiöltözködve rózsaszín szoknyát, fehér derekat, sárga harisnyát öltenek és nyomorék-lábacskájukra lakktopánkát, melyben álmatagul imbolyognak pirinyó játéknapernyőjük alatt, mintha maguk előtt láthatatlan bölcsőt tolnának. Aztán a latinok, kiket utoljára hagytam, hogy illendően és kellőképp udvarolhassam őket, a spanyolokat, kik forró lázukban is udvariasak és hősiek, végüül az olaszokat, az olaszokat, a verőfény lármás gyermekeit, kik látványnak minden fajta közül a legkülönbek, egyéniek minden leheletükben, a leginkább latinok, garabonciásak, majdnem botrányosak, s nőik a nyírt hajukkal, az érzékiségtől serkedő szennyes kis árnyékbajszukkal olyanok, mint a kócos gyilkosok, vagy mint az imádandó madonnák, egy-egy halhatatlan dusei mozdulattal. Akár szépek, akár csúnyák, nincs közöttük közönyös, vagy semmitmondó. Egy vastag lány széles, hízott szatócsarcában fölfedeztem a régi, római imperátorok arcát. Számomra ez volt itt a legcsodálatosabb színház.

Bábel tornya, vagy még inkább nyelvklinika. A tanteremben, az Amphithéatre Marcel Raymond csarnokában, hol e népek sarjai foglalnak helyet, majdnem ezren, mindig csak egyetlen ember tud franciául: Ferdinánd Brunot, a párizsi egyetem dékánja, vagy Fouché úr, a nyelvész, vagy Durrafour úr, a hangtan tudósa, szóval az, ki véletlenül előad a dobogón. A többiek, azok is, kik már „folyékonyan beszélnek” és „hiba nélkül írnak”, napról napra jobban belátják, hogy semmit sem tudnak. A bizonytalanság arcukra íródik. Mindnyájan egytestvérek ebben a gyötrelemben. Ezért mindnyájan egyformán megindítóak. Beszélnek, de nincs semmi közölnivalójuk. A nyelv nem eszköz számukra, mint a közrendű halandóknak, hanem öncél, mint a költőknek. Ha egy kocsis gorombáskodik velük az utcán, nem a sértés mivoltát figyelik, csak a participe passé egyezését és a complément elhelyezését. Ebben a tekintetben valóságos szentek. Tudják, hogy betegek. Kezelik is őket, reggeltől estig, fülüket élőszóval meg gramofon-lemezzel, szájpadlásukat, ínyvitorlájukat, garatjukat, orrüregüket izomficamító gyakorlatokkal. Vannak napok, mikor már „jobban érzik magukat”, akár a lábadozók, „egészen folyamatosan társalognak”, kérdeznek és felelnek, de akadnak órák, a kétségbeesés és fáradtság órái, mikor arra a tudatra ocsúdnak, hogy minden hiába, semmit sem tudnak kifejezni, s ekkor úgy tetszik, hogy azonnal meghalnak, a földre buknak, mert ismét vonzókörébe rántotta őket az a nehézkedési erő, melyből ki akarnak törni, az anyanyelvük, mely sohasem engedi ki őket bilincseiből.

Ki az a nő, ki az egyetem udvarán, a fügefa alatt kézitükrébe néz? Ez a kaliforniai milliárdos leány. Mindenki ismeri őt. Egyetlen előadást sem mulaszt, magánórákat vesz, hajnalig hangosan olvas szobájában, hogy angol kiejtését elveszítse. Reggel a virrasztástól véres szemmel érkezik az egyetemre. Most sem bájos arcát szemléli a kézitükörben, hanem lehelete foltját, lélegzete ködét, hogy, amint a hangtani órákon hallotta, a pillanatnyi ajakhangokat, a b-ét és a p-ét nem túlságos levegőpazarlással ejtette-e ki. Szegény egészen felőrlődik a harcban. Lesoványodott, megcsúnyult, s vértanú-arcocskájához rendszerint egy zsebkendőt nyom, mintha valami veszedelmes nyelvműtéten esett volna át…

Grenoble

Nyugat, 1925. szeptember 1.

(Folytatjuk)