Eszünk és sétálunk.
El-elmozdítunk valamiket innen oda,
miközben tudjuk:
semminek nincs határozott oka.

Borítékolt történetek
mind a tárgyaink, akár
a mályvacsokros bögre,
mely naponta tovább reped
néma percegéssel.

Nem firtatjuk az állításokat
s rábólintunk azok fonákjára is:
mert értelmetlen lenne a szó,
mely felülkerekedne,
ha bizonyított már
a szövegtáj vesztesége.

Húsz méter hátra, húsz vissza
a keskeny udvaron,
(szajkózzák mindenütt: mozogni kell)
Dérszekfű nyílik homlokunkon,
süppedt mellkasunkban csikorog
a surranó levegő bakancsa –
elfelejtettük a miértek lázadását,
csak szabadulni akarunk,
pár lépésnyire távolodni
jövendölések katatón kattogásától,
s már itt hagynánk az egészet –
dérszekfű pecsétli szívünket.