Kiss Székely Zoltán: Kutyfalvi elégia

(A régi radnóti temetőben)

Kiss Lajos kutyfalvi kántortanító
dédnagyapám emlékének

Nagy havak omolván, ha arra visz utad,
az alkonyat egére kirajzolódnak,
volt országút mentén, mint ősi lármafák.
Zúzmara hull, s mintha feszesre húzatnák,
távíródrótok zendülnek. Összefutnak
itt a múlt s jövő ösvényei. Feldúltnak
lenni? Tán szabad. Csodát váró kisgyerek
borzongása hajt. Buckák. Köztük lépdelek,
Maros felé. Őseim csontja itt porlik,
hantnélküli sírokban enyész. Komorlik
a templomtorony. Tanítói lak. Kopó
kapuján felismerhető a rovás. Óh,
elszáradt rég a kéz, ki odaírta volt.
Idegenek tiportak itten. Megbomolt
őrjöngésük után a rend. Elrévülök
anyakönyvek sárga lapjain: rémülők
sietnek ki a fagyos tájból. Vendégel
a fejfák utolsó ismerője. – „Mene,
mene, tekel, ufarszin” – Hallod? A gazda
fahéjfűszeres forralt borral itatna.
Télvíz. Gyümölcsösébe baktatva kivisz,
fagykárokat szemléz. Bakancsa oromdísz
földbe süppedt faragott kőemlékeken.
Nagy áradások átka? Csak mese nekem.
A Bekecsről ide tért szél szaga is más,
másképp piheg a mező. Hűségvallomás.
Nyugvó Nap égeti arcomra mosolyát,
az éj taván a Hold hitet adó barát.
Téli alkonyatba hullott hó mostoha
mába zizzen. Kéklő ég: zászlónk otthona.

Vészharang némasága kondul. Érveink.
A lombfakasztó tavasz éberségre int.
Légy fegyelmezett! És nagylelkű! És bátor!
S kimentheted őket az elhallgatásból.

2021. január 22.

2021. január 23.

Szóljon hozzá!