(A régi radnóti temetőben)

Kiss Lajos kutyfalvi kántortanító
dédnagyapám emlékének

Nagy havak omolván, ha arra visz utad,
az alkonyat egére kirajzolódnak,
volt országút mentén, mint ősi lármafák.
Zúzmara hull, s mintha feszesre húzatnák,
távíródrótok zendülnek. Összefutnak
itt a múlt s jövő ösvényei. Feldúltnak
lenni? Tán szabad. Csodát váró kisgyerek
borzongása hajt. Buckák. Köztük lépdelek,
Maros felé. Őseim csontja itt porlik,
hantnélküli sírokban enyész. Komorlik
a templomtorony. Tanítói lak. Kopó
kapuján felismerhető a rovás. Óh,
elszáradt rég a kéz, ki odaírta volt.
Idegenek tiportak itten. Megbomolt
őrjöngésük után a rend. Elrévülök
anyakönyvek sárga lapjain: rémülők
sietnek ki a fagyos tájból. Vendégel
a fejfák utolsó ismerője. – „Mene,
mene, tekel, ufarszin” – Hallod? A gazda
fahéjfűszeres forralt borral itatna.
Télvíz. Gyümölcsösébe baktatva kivisz,
fagykárokat szemléz. Bakancsa oromdísz
földbe süppedt faragott kőemlékeken.
Nagy áradások átka? Csak mese nekem.
A Bekecsről ide tért szél szaga is más,
másképp piheg a mező. Hűségvallomás.
Nyugvó Nap égeti arcomra mosolyát,
az éj taván a Hold hitet adó barát.
Téli alkonyatba hullott hó mostoha
mába zizzen. Kéklő ég: zászlónk otthona.

Vészharang némasága kondul. Érveink.
A lombfakasztó tavasz éberségre int.
Légy fegyelmezett! És nagylelkű! És bátor!
S kimentheted őket az elhallgatásból.

2021. január 22.