ÚTI JEGYZETEK

P. L. M. Párizsi gyorsvonat.
Minden fülkében ez a figyelmeztetés:
„Igen gyakran megtörténik, hogy az utasok a pályatestre szilárd tárgyakat, főképp üres palackokat dobnak ki, melyek annál inkább megsebzik az ott dolgozó munkásokat, minél gyorsabban halad a vonat. Ezért arra kérjük az utazó közönséget, tartózkodjék ettől a szokástól.”
Miért teszem közzé ezt a semmis szöveget? Azért, mert lélektani szempontból hibátlanul, kitűnően van megfogalmazva. Nem oly könnyű az ilyesmi.
El tudok például képzelni egy másik figyelmeztetést, ilyenformát:
„Az üres palackokat szigorúan tilos az ablakon kihajigálni. Aki e rendelet ellen vét, az kihágást követ el, és a 69 525. §. C. pontja értelmében 2000 frank pénzbírsággal, vagy 7 napi elzárással büntettetik.”
Ha ezt olvasnám, akkor föltétlenül incselkednék velem az a gondolat, hogy a palackot minden pénzbüntetés és elzárás ellenére mégis kihajítsam az ablakon. Szeretünk dacolni a veszedelemmel, azokkal, kik magukat nálunknál hatalmasabbaknak vagy okosabbaknak képzelik. De a fönti hirdetésben szó sincs megtorlásról, vagy kitanításról. Tilalomról sem, csak egy kérelemről, mely az emberiesség nevében magyaráz valamit. Nem a törvény teljes szigorát találom tehát magammal szemben, pusztán szegény felebarátomat, kit oktalanul megsebeznék. Ennélfogva a palackot gondosan visszateszem a hálóba.
Az első figyelmeztetés a jobbik.

Grenoble arról nevezetes, hogy körötte emelkedik a fellegekbe a Belledonne, a Néró sisakja, a Három szűz, meg arról, hogy itt született Stendhal, ki az irodalomban van oly magasság, mint ezek a csip-csup ormok.
Turisták járnak erre, a test és szellem turistái. Az előbbiek megmásszák a csúcsokat, az utóbbiak beülnek a könyvtárba, órákig silabizálják Henri Beyle irhásbőrbe kötött kézirat-kötegeit, melyeknek egykor fekete tintáját elbarnította az idő.
Szülőháza, melyet emléktáblával jelöltek meg, a Jean-Jacques Rousseau utcában van, a 14. szám alatt. Olaszos hegyi sasfészek, melynek második emeletén született az író. A kövér pék, ki a földszinten kiflitésztát hajtogat, figyelmeztet, hogy ne fáradjak föl, egy mord vénkisasszony él ott, ki elkergeti az áhítatos idegeneket. Igaza van. Különben a dicsőség lakhatatlanná tenné lakását.
Stendhalnak még ma sincs szobra. A grenobleiak nem tudják megbocsátani, hogy annyi rosszat írt róluk, meg az édesatyjáról, kit naplóiban vén zsugorinak, címzetes gazembernek nevezett. Általában rossz fiúnak tartják, ki nem érdemli meg a szobrot.
Halhatatlanok, vigyázzatok. A tömeg is halhatatlan.
Amint megérkezem, ezt veszem észre: mindenki mély gyászban van. A nők fekete fátyolukkal baljósul suhannak el, akár a denevérek. Mintha nemrégiben valami tömegkatasztrófa történt volna itten. Később tudom meg, ezen a vidéken szokás, hogy az emberek távoli hozzátartozóikat is két esztendeig gyászolják. Így a halottak sohasem fogynak el, a temetők pedig bejönnek a városba. A Grenette-tér feketül a gyászruha-boltoktól.
Egy fiatal hollandi leánynak megtetszett ez a divat. Érdeklődött egy francia hölgynél, hol csináltatja ruháit. Ő is ilyen csinos, fekete fátyolt óhajtott. Abban akart megesküdni vőlegényével.

Egyébként nemzetköziség, erősen angol-amerikai színezettel.
Annyi itt az amerikai, hogy Isėre-t lehetne velük rekeszteni. Megkérdeztem egy amerikaitól, hogy Amerikában is annyi amerikai van-e. Azt válaszolta, hogy ott még több az amerikai. Ez valószínű. De egyelőre nem tudom elképzelni.
Francia dalt nem hallani. Házikisasszonyom, a kívánságomra, elénekelt egyet-kettőt, de előbb becsukta az ablakot. Félszegnek, ósdinak érezhette magát. Messze van tőlük a sanzon. Akár tőlünk a kuruc-nóták.
Kutyáiknak, még a falusi parasztebeknek is, kivétel nélkül angol nevet adnak, Dick, Whisky, főképp Black. Kizárólag angolul beszélnek velük. Minden nép azt hiszi, hogy a kutya, mely az emberi szót nem fogja föl, az idegen nyelvet, mely kutyának való, jobban érti. A magyarok sokáig németül társalogtak kutyáikkal, a németek franciául, a franciák most angolul. „Down” – kiáltanak rájuk, mikor mi magyarosan-franciásan azt mondjuk nekik: „Kuss”.

Egy zászló.
Ott lengedez a hegytetőn, éjjel-nappal, szemben velem, s nézem, csodálkozom rajta. Rúd és vászon, de sem rúdja, sem vászna nem használható semmire.
Csak lobog a szélben, izgatottan, eszményi hevülettel, hirdet valamit, lázasan, önmagát emésztve beszél, mint valami sovány politikai szónok.

Pesti Hírlap, 1925. szeptember 6.

---

ZÁSZLÓ

Csak bot és vászon,
de nem bot és vászon,
hanem zászló.

Mindíg beszél.
Mindíg lobog.
Mindíg lázas.
Mindíg önkívületben van
az utca fölött,
föllengő magasan
egész az égben
s hirdet valamit
rajongva.
Ha már megszokták és rá se figyelnek,
ha alszanak is,
éjjel és nappal,
úgyhogy egészen lesoványodott,
s áll, mint egy vézna, apostoli szónok
a háztető ormán,
egyedül,
birkózva a csönddel és a viharral,
haszontalanul és egyre fönségesebben,
lobog,
beszél.

Lelkem, te is, te is –
ne bot és vászon –
légy zászló.

1925

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ