Cseke Gábor: Mi lett volna, ha…

Nem kenyerem a terméketlen fantáziálás, bár azért nem kevésszer, s akaratlanul, valahogy sikerül belégabalyodnom. Hogy az életben miképpen esnek meg velünk a dolgok, az persze leginkább rajtunk is múlik, de a körülményektől úgyszintén, meg talán azon, hogy miképpen viselkedünk adott körülmények között.
Ezért tartják – s joggal! – értelmetlen, történelmietlen gesztusnak a történészek a „mi lett volna, ha…” típusú utólagos gondolat-futamokat, mert szakmai hitelük fejében nekik kutyakötelességük minden esetben a megtörténtekhez, a dokumentált bizonyossághoz ragaszkodni. S aki ad magára valamit szakmailag, az következetesen úgy is jár el.
Ám egy könnyelmű, szeszélyes hajlamú író ember, egy óvatlan pillanatában, talán megengedhet annyit magának, hogy el-eljátszadozzon a meg nem történt események lehetőségeivel.
Történt, hogy az elmúlt napokban Kosztolányi Dezső úti jegyzeteibe feledkeztem bele, és az a különös érzésem támadt, hogy olykor már-már nem is írói munkát tartok a kezemben, hanem szavakkal írott fényképalbumot. A szerző oly kifinomult mestere a szónak, hogy a magába szippantott látványhoz valahogy mindig megtalálja a legkifejezőbb, legplasztikusabb leírásokat, kifejezéseket. Utazás közben is szüntelen képeket lát és raktároz el, képekben tálalja fel számunkra a világot, a mi legnagyobb olvasói gyönyörűségünkre.
Ahogyan könyvének mentén haladtam előre, az jutott eszembe, mi lett volna, ha a Kosztolányi-család, amelynek szépreményű leszármazottjaként indult, talán már gyermekkorában, ajándék gyanánt meglepi egy akkoriban divatozó komoly „játékszerrel”, egy fotografáló masinával? A költő A szegény kisgyermek panaszai 1910-1923 c. kötetéből tudjuk, hogy nagy becsben állt nála a játék mint olyan:

„A játék.

Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyűrű.
Bűvös kulacs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
búvócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal,
a tükörrel fényt hajítok,
a homoknak, a bokornak,
s a nap – óriás aranypénz –
hirtelen ölembe roskad.
Játszom két színes szememmel,
a két kedves, pici kézzel,
játszom játszó önmagammal… (A játék)

ugyanakkor nem hiányzik gyermeki mindennapjaiból a fotográfia lényege sem:

Fényképek.

Az albumban és az állvány
nádas fonatján, a sarok homályán.
Sok pap-rokon, délceg katona köztük.
Kis, furcsa nénikék. Násfák, kösöntyűk,
kesztyűk, legyezők, lenge fátyolok.
Itt egy magas leányzó mosolyog.
Anyám barátnője. Mily hűs, kevély.
Hattyú-nyakát emeli. Már nem él.
Jegesvizet ivott egy báli éjen,
reggelre meghalt, húszéves korában.
Azóta alszik elborulva, mélyen
a szabadkai temető porában.

Élők, halottak. Ez a társaságom.
Olykor magamra hagynak délelőtt,
az életük egyszerre visszalátom,
mikor beszélek egy-egy kép előtt.
Minthogyha kérdenék, ki ez a gyermek?
Figyelnek.

Csak képek.
Az élőkéi mind barnák s nevetnek.
De a halottakéi oly meredtek.
És kékek. (Fényképek)

A magyar fotográfia nem egy úttörőjéről tudni, hogy már zsenge korban alkalma nyílott fényképező masinát venni a kezébe – a huszadik század elején tömegmozgalommá váló fényképezkedés (majd a filmipar) rendre kitermelte a világ fotográfusi látásmódját, az amatőrmozgalom tömegiparát és – bázisát, s egyáltalán nem lett volna csoda, ha a kis Kosztolányi, megkedvelve a technika eme forradalmi csodáját, maga is felcsap fényképésznek. (Amúgy egész költészete, írói munkássága bizonyítja: agya is rendkívüli élességgel volt képes rögzíteni környezetének jellegzetes látványát, jelentéses történéseit.
Elég, ha csak a már idézett A szegény kisgyermek panaszai 1910-1923 című kötet verseiben tallózunk, amely már a huszadik század első évtizedeiben gazdagon magán hordja a jelzett korszak középosztálybeli kortársának jellegzetes képvilágát.)

A nagyanyámhoz vittek el aludni
egy éjjelen.
Sötét bokrok között egy kert kukucskált,
emlékezem.
A félhomályban állt egy üvegajtó,
oly furcsa volt.
Az óra vert, vert, de nem úgy, mint otthon,
dalolt, dalolt.
Vén óra, régi székek, fanyar illat,
kísértetek. (A nagyanyámhoz vittek el aludni)

Másként halálos csend és néma untság.
Poros akác-sor, vakolatos utcák,
petróleumlámpák és nyugalom,
üveggolyók a kertes udvaron.
Olykor a hárs alatt, árnyas sarokba
kalácsos, tejszínes, hosszú ozsonna.
Vasárnap délután meg tétován,
míg bánatommal egymagamba járok,
a lányok, a buta, vidéki lányok
magyar dalt nyúznak a kis zongorán. (Másként halálos csend és néma untság)

Milyen lehet az élet ott kivűl?

Csak néha jönnek a vásárosok
hírt hozva városunkba messziről
és a markukba sok-sok pénz forog.
Különösek, tarkák és rikítók,
kucsmásak, fázók, mint az eszkimók
és síp fütyöl és zeng a rossz zene,
varázsitalt iszunk és dob pörög,
megváltozik mindnyájunk élete,
itt vannak a szakállas bűvölők.
A fülledt bódéban ezernyi nép,
halott királyok, kertek, régi kép,
hercegleányok, messze tengerek,
szemem káprázva megremeg
s ime ijedve látja,
hogy tolja fel lélegző, néma arcát
egy vértelen, halálsápadt viaszbáb
a sárga délutánba. (Milyen lehet az élet ott kivűl?)

Az idézetek akár nyakló nélkül folytathatók, Kosztolányi verseskönyve csupa hemzsegő kép, rögzített életjelenet, tabló, portré, tájfestészet, emlékvarázslat. De elmélyedve az író nem mindennapi szerzői hagyatékában, rá kell jönnünk, hogy e benyomásunk az ő habitusából adódik, s a kérdésre, Mi lett volna, ha annak idején fényképezőgépet adnak a kezébe – talán az lett volna a válasz, hogy nyerünk ugyan egy nagyszerű fotográfust, ám szegényebbek lettünk volna egy rendkívüli nyelvzsenivel, egy kiváló stílusművésszel, aki ráadásul a világirodalom lírájából is jókora szeletet magyarított – mindannyiunk épülésére (Műfordításait Idegen költők cím alatt gyűjtötték össze több kötetben).
Számomra a fenti szellemi kaland (játék?) ama felismerés gyanújához vezetett, amelynek igazát nehéz ugyan bizonyítani, de annál könnyebb átérezni, különösen, ha ismerjük a Párizsban fotós karriert befutott Brassai képvilágát. Hát még, ha ilyen verseket olvasunk, s nem csupán egyesével, de több-tucatlagosan, szerzőjük neve alatt:

Kosztolányi Dezső: Rózsaszín lámpa

Minden fővárosban
lángol a ködből,
a harmadik vagy negyedik emeletről
egy rózsaszín lámpa.

Úgy ég a meredek
háztetők zavarában,
fönn a telefondrótok közt, a sötétben,
mint a mennyország,
mint gyermekkorom kis betlehemje,
mint az ismeretlen szerelem
elveszett paradicsoma.

Mily borzas hisztérika
tollászkodik alatta,
fejfájósan kavarva rumos teáját,
sűrű cigarettafüstben
olvasva egy
ponyvaregényt?

Mily elvált asszony cifrázza föl
az ócska, színes papírronggyal
elrontott életét?

Én nem tudom. De este, ha fázom
és céltalannak látszik az utam,
úgy nézek erre az ablakra,
mint egy kutya
s ha fölmennék, talán
örökre ott maradnék.

1925

2021. január 23.

Szóljon hozzá!