Nászta Katalin: Szövegnapló – zsinórban (6)

Párbeszéd-foszlány

A kígyónak neve van. Azt mondja, nem tettem semmi rosszat.

– Csak megmutattam sima bőrömön a cakkokat, cikkcakkosan, cikkcakkokban. Csak egy kicsit letérdepeltem a templomküszöbön. Be sem mentem a szentélybe, itt kint früstökölök. Én nem bűvöltem el az embert, ő bűvölődött magától belém. Én csak vagyok, az írás is mondja. Nem embert akarok én, csak zenét. Azt, ami harmóniádat kimozdítja, s kakofón lesz, mint én! Mit nekem ezer jámbor ember jóhiszeme, hogy belém zúgott. Megkedvelte a sima nyelvem s a tudományom, amit nem hazudok. Ki lett volna jobb tenálad, ha nem én, a legelső, legjobb tanítványod! Aki mesteribb lettem a mesternél, istenibb nálad! Hah! Kezeid tákolmánya csak tákolmányok! Szellemet én leheltem közéjük, hogy táncra perdüljön minden lábuk s száz, ezer legyen belőlük. Mind én szolgáim, a zsiványok! Tiszta tekinteteddel dicsekszel, de csak hűvös, nem tüzes, mint az én szemem s nyelvem, amivel lángokat sziszegek, lövök, megtüzesítve forró leheletemmel kialvó csecsemőidet! Öreg gyermeket szülnek rögtön, nem kell egy életet várni a pusztulásra, S milyen nagy a gyönyörűsége a halálnak! Nézd meg, hány poétám zengi az én dicséretemet! A tieid fáradt szolgák csupán, de tüzesek, vonzók, ellenállhatatlanok az enyémek! Hideg, rideg messzi fenségedben megfagynak teremtményeid, de mellettem táncra perdülnek s ha levágtad lábaim, táncolok velük, bennük! Csábulnak utánam, nem kell tennem semmit ezért! Ott a hiba, Te vagy az, velük együtt! Nyelvemmel többet érek nálad. Meg nem fékezhetsz, nincs erőd erre. Minden nyelv belőlem, értem, engem imád ma, tegnap és majd holnap is! Mit fenyegetőzöl évezredek óta! Beleuntak, fáradtak szavaidba. Kiürültek a polcok. Nincs már raktáradon semmi! Csak én vagyok, akit megfogni nem bírsz, nem fogsz soha!
*
S befejezve tirádáját, csupasz testére felcsatolta gördeszkáit s hangtalan siklott tova. A nincs volt, aki szólt imént. A senki, semmi. Az ember pedig, aki rá hallgatott, elnémulva figyelt. Mintha az élet járt volna valamikor itt, nem ez. De hogy ki volt? Nem tudta már meg többé soha senki.
*
Bennem valami megmoccant. Lomha, ősi mozdulat volt, megrengette egész valómat. Nagyon mélyről, bentről jött egyre följebb, tolakodott ki orron, szájon-szemen át, ki a megmaradt keskeny fénybe, hogy csillogjon, villantson még egy nagyot. Amíg lehet. És kiokádtam a tegnapot, hogy a holnapba beleférjek.

– Szent vagy, Uram, mert elzártad pusztító tökéletességed előlünk. Szent vagy, mert tőlünk távol őrzöd erőd teljességével a mindenséget. Szent vagy, hogy féken tartod haragod s időt engedsz az elhagyottnak megtalálni téged. Szent vagy, mert eljöttél vérző szívvel s kiragadtál, mint tüzes üszköt, hogy felgyújtsd velem a világod, mit megelégelve istentelenségeivel – pusztulásra ítéltél. Szent vagy, Uram – bármit bárhogyan is tennél. Szent. Hálaszómmal visszakéredzkedem öledbe, aki benned te lennék. Egyetlen félelmem: szavaimmal meg soha ne sértselek, fájdalmad egy vesszőnyi gondolattal se tetézzem.

2021-01-21

2021. január 25.

Szóljon hozzá!