A versgyáros aznap nem ment a vállalkozása felé sem. Hagyta, menjenek a dolgok a maguk szokott útján. Biztos lehetett afelől, ha ő nem jelenik meg, gubanc sem lesz. Nem rántják haptákba magukat sem a rímek, sem a sorok, Fantázia őnagysága sem zsörtölődhet, hogy beleszól ebbe-abba. Pihennek mind, legfönnebb a porcicákat kell majd lesepertetni Cím-kapussal, de az megcsinálja boldogan, úgyis több munkaszünete van, mint a többinek.

A ritmussal sok baj nem lesz, kicsit felfrissíti egy-két ukázzal, amitől annak rendszerint megjön a kedve s mást táncol, mint eddig. A gondolatok, azok voltak a legrakoncátlanabbak. Rengetegszer kellett megbüntetnie őket, kikötözni a sorvégi, szakaszvégi cölöpökhöz, különben szanaszét kóricáltak a vershangárban. Összeakadtak régi versekkel, el-elcsentek belőlük fél-, sőt, olykor egész mondatokat is.

A mondanivalóval volt a legegyszerűbb dolga, az már otthon, indulás előtt a kapuban várta, mikor nyitja ki. Igaz, néha ő is szétterpesztette lábait, lecövekelt, mint aki nem képes egy lépést sem tovább menni. Úgy tett, mintha beragadt volna. Ilyenkor kellett munkaszünettel kezdeni. Hiába volt ő a versgyáros, ha ez akart, akkor betett neki. Szerencsére nem volt annyira szeszélyes, hogy ne lehetett volna vele szót érteni. De ilyenkor kénytelen vette újra tudomásul, neki is van főnöke, olykor főnökei, mert Mondanivaló őfensége sem szeretett magányosan, egyedül járni. Ha nem a családját hozta, az aznapi, utcáról felcsípett örömlánnyal jött, akivel nagyokat röhögtek versgyáros őfőnöksége balek fogásain. Ezek voltak azok a félrehallások, amikkel néha még őket is összezavarta.

2021-01-24