Az emberek bizonyos hányada egyáltalán nincs tisztában a meglógás elemi szabályaival, s éppen ezért sértően, másokat megbántva tűnik el. Ez súlyos hiba és neveletlenség.
A szabály általában az, hogy csak akkor illik eltűnni, ha embertársaink keresnek. De akkor sem mindig.
Főnökünk elől a megszökést nem tiltja ugyan az illem, viszont tiltja a főnökünk.
Ha fontos és közérdekű munkánk van, beteget jelenthetünk. Noha ezt tiltja a közérdek, de a közérdek többnyire senkit sem von felelősségre.
Elmenekülhetünk alantasaink kérései elől is, arra hivatkozva, hogy most éppen a főnökünk hívat. Ez eléggé bevett szokás, és nem hallottam róla, hogy egy illemtaníró az eljárást kifogásolta volna.
Ezek a szökések azonban egy betyár szempontjából indokolatlanok és illetlenek.
Bár nincs szándékomban, hogy a betyárok viselkedését példaképpen emlegessem, meg kell mondanom, hogy a betyár akkor tűnt el mindig nyomtalanul, ha a csendbiztos lókötésért kereste. Ilyenkor hetedhét országra ment a betyár, az elkötött lóval. Bottal üthették a nyomát a zsandárok.
De elképzelhetetlen volt, hogy kereket oldjon egy másik szegénylegény elől, vagy bevegye magát a zsombékba, ha a rangban első kereste. Ezt nem engedte sem az íratlan szabály, sem az illendőség.
Szomorú az, és ellenkezik az illemtannal, hogy tisztviselők vagy felelősök a város kőrengetegébe vetik magukat, a panaszok, utasítások és kérelmezők elől.
Ne vegyenek példát a betyárok avult szokásaiból, csak a saját szabályzatukat tartsák be. Úgy gondolom, ez az illemtanocska önvizsgálatra, feladataik felismerésére és önzetlen tevékenységre sarkallja majd őket.

Angyal Bandi illemtana. Új Élet, 1976/24. szám