Ennek az alkotóereje teljében lévő fotográfus-írónak, vagy író-fotográfusnak (ki mire esküszik éppen) mélyen erdélyi gyökerei azonnal meglátszanak prózája első sorait olvasva – a marosvásárhelyi levegő úgy árad belőlük, mint a keserű szomorúság tolongó pára-pamacsai élete nem kevés traumái miatt.
Legalább is, én így olvasom az ő munkáit, s nagyon megörvendtem, amikor 11 novelláját szabadon elérhettem a Magyar Elektronikus Könyvtárban, Azóta újra- és újraolvasom őket, bár tudom, hogy ezek csak morzsák egy kiváló író asztaláról, próbaképek egy fotós sötétkamrájából, de akkor is eredetiek, magukon viselik a márkajelt és az élmény meleg mélységét. Talán nem veszi zokon, ha egyik számomra kedves novelláját megosztom itt káfézó olvsóinkkal – fizesse meg neki a fennvaló a nagylelkűségét! (CsG)

Bartis Attila: Neil, avagy az emlékezés története

1969. július 20-án megállt az idő. Mindenütt ezt tette, ahol csak emberek laktak, de leginkább Marosvásárhelyen, a Bulevárd hármas számú házában állt meg. Persze, nagyon megállt a vele szemben lévő laktanyában is.
Egészen pontosan: a földi idő volt az, amelyik nem moccant. Helyette az égi pergett, ami máskor nem, vagy csak nagyon ritkán. És két idő egy időben nem lehet: ezért állt meg a földi, helyi számítás szerint reggel négy körül. El is maradt az őrségváltás a kaszárnyaudvaron.
Kis várakozás után az ottfelejtett szolgálatos kiemelte az akác odvába rejtett kurblis telefont, leült a harmatos fűre, hátát az öreg fának vetette és mintha csak kávét darálna, addig tekerte a kurblit, amíg valaki föl nem vette a kagylót az irodában és bele nem üvöltött:
– Gyere már, te agyalágyult! Lekésted a nyomáskiegyenlítést!
Úgy hullott a telefon a harmatos fűre, mint valami sunyi állat, amit egy baltával végre elintéztek: két darabban.
De ahogy ígértem, megállt az idő odaát is, a páratlan oldalon.
Jobb kezében piros, bal kezében fekete dróttal ült Ötvös János cipészmester a rádió mellett mint antenna, lélegzet visszafojtva. Amikor biccentett, felesége a szájához emelte a kávés­csészét, és úgy itatta, akár egy gyereket. Amikor csücsörített, az asszony ugyanígy tette a férfi szájába a cigarettát.
Ötvösné mellett ült Doina, a varrónő. Mellette Fehér úr, a borhamisító. Mellette Fehérné, aki igazából Weisné. Mellette apám, a költő. Mellette anyám, és azt, hogy ezen a hajnalon a földi idő nem volt mérvadó, mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy anyám mellett most ott ült még a kormoslelkű Máyerné is, akinek ezek az emberek csak albérlői voltak.
Földi idő szerint Máyerné soha be nem tette volna a lábát ebbe cipészműhelybe, ebbe a koszfészekbe, mondhatni: putriba. Mert bizony Ötvös János felesége ótvaros cigányné volt, aki kenyeret szárított a sparhelt sarkán a fia disznóinak. Úgyhogy Máyerné mielőtt kavargatni kezdte a kávéját, rálehelt a kiskanálra és megtörölte a pongyolájában.
– Csirizes volt, – mondta.
Mindenki tudta, hogy nem volt csirizes, mert akkor nem törölte volna bele.
És ekkor megszakadt a kapcsolat.
A némaság percei a legkegyetlenebbek. Így van ez kihallgatáson és így van ez a szerelemben. Temetésen szintén. Akár égi, akár földi idő van érvényben, a némaság perceit az ördög méri ki rozsdás vasutas-vekkerrel. Éveknek méri a percet, ezért lehet ilyenkor megöregedni.
Ebbe a csöndbe toppant be Mező Agáta, a szép tejesasszony, miután szamarát kikötötte a sétány egyik platánjához, és zsákot húzott az állat fejére, hogy az ne üvöltsön, hanem aludjék inkább. Hóna alatt a Máyernének járó két üveg tejjel megállt az ajtóban és várt.
Vállával a falnak támaszkodott, lábát keresztbe vetette, mégse nézte senki.
Türelme odalett. Lerakta a két üveg tejet, a suszter jobbjából kivette a piros drótot és az ajkai közé fogta. Dumitru Popovici, az Agerpres nevű román hírügynökség hustoni tudósítója ismét bejelentkezett. Mindez égi idő szerint négytizenötkor történt, amikor befejezték a nyomás­kiegyenlítést az űrruhákban is.
– Neil most kinyitja az ajtót, – mondta Dumitru Popovici, de az Apolló ajtaja nem akart ki­nyílni. Perceken át Hustonból érkezett a műhelybe a csend.
– Az Úr támasztja a vállával kívülről, azért nem nyílik neki. Imádkoznia kéne, – mondta Ötvösné, mert a többiek nem merték mondani.
Ekkor lépett be nagyanyám, de csak azért, hogy kölcsön kérjen Máyernétől egy csésze tejet, majd megjegyezze:
– Maguk mind hülyék, egytől-egyig. Te is nagy hülye vagy lányom. Kilencszáznegyvenben, amikor húzták a határt, én is így ültem a rádió mellett, de az akkor más volt. Ma az ember ha kiteszi a lábát a házból, máris szarba léphet. Minek azért olyan messzire utazni.
Amikor Dumitru Popovici jelentette, hogy kinyílt az ajtó, nagyanyám fogta a csésze tejet és távozott, mert ő volt a világon az egyetlen, akit nem érdekelt, hol lakik az Úristen.
Ötvenhatkor Neil letette bal lábát a holdra.
Ötvenhatkor Neil kimondta az egyetlen mondatot, amire a próbák idejéből emlékezett. Neki csiszolgatta e szavakat bölcs és bolond sok ezer éve. Ezt vésték sziklába a kelták és ezen törte a fejét a muszka. Nagyon törte. Még a szárhegyi Szopos Károly is csiszolgatta neki egy keveset. „Megláttya Bartis szomszéd, amikor majd a fényes csizmámmal rájalépek, innét a kertből kisebbnek fogja látni egy tyúk lépésinél, oszt mégis a lesz a legnagyobb a falu életibe. Akkora lesz, hogy a tiszteletire megáll itten a gyorsvonat.”
Anyátokra is szóljatok rá, ha erre a megátkozott nyelvre tanít titeket. „Hát a bolond Szopos Károly nyelvére tanítasz te engem, ami nem jó se imához, se szerelemhez?” Ezt mondjátok neki, nem baj, ha sírva fakad tőle.
Nos, jól összekevertek mindent, még a szegény eszelős egy-két szavát is belevették, és ez lett Neil anyanyelve. Ezen beszélt a román katonákhoz, a suszterhez, apámhoz, a kráterekhez.
– A lábam csak egy ujjnyira mélyed be… Úgy látszik, nem lesz nehéz járnom… Nem, egy­általán nem nehéz a járás… Az a benyomásom, hogy minden sokkal könnyebben megy, mint a próbák idején…- fordította Dumitru Popovici.
Neil tizenkilenc percig még ebben az egyedüllétben is teljes önuralmat tanúsított. Ekkor Edwin utána ment, hogy kitűzzék a zászlót.
Mező Agáta könnye megeredt. Végigpörgött az arcán le a szája sarkáig, onnan a piros dróton a rádióba, és addig recsegett a készülék, amíg a forró tranzisztorok föl nem szárították ezt a könnyet. Pedig mennyire szerette volna az asszony, hogy bánatának gyöngye valami isten­telen úton eljusson a holdig. Hogy ott csüngjön ezentúl a szkafanderbe épített mikrofon végén, és ne lehessen többet Neilnek egy szavát sem érteni. Mert nem a napszélben lobogó ötven fehér csillagot ríkatta meg, ahogy azt Máyernétől a suszterig mindenki hitte, hanem, hogy az ember még a holdon sem lehet teljesen egyedül. Hogy hiábavaló minden próbálkozás, az embert valaki még az égben is követi.
Ötvenkilenckor Nixon elnök minden földlakó nevében megdicséri Neilt, és reményét fejezi ki, hogy visszajön.
Neil válaszát nem lehet tisztán érteni.
A két űrhajós most kifeszíti a svájci gyártmányú napszélgyűjtő ponyvát. Hélium, argon, neon, kripton és xenon gázrészecskéket fognak be vele.
Engem nagyanyám közben átpelenkáz.
A szeizmográf elhelyezésekor már iszom a kölcsöntejet. A föld jelzi, hogy mindent látni a lézertükörben, amit csak látni kíván az ember.
Már én is kint ülök az udvaron, és én is látok mindent. Kis nájlonfényképezőgépem a júliusi nap felé fordítom, nyomogatom a gombot és tizenkét híres román fürdőhely látképe váltogatja egymást.
– Apró, kerek krátereket látok. Mintha puskagolyók nyomai lennének. Lefényképezem őket, – mondja Neil.
– Én is megnézhetem? – kérdezi nagyanyám.
– Soha, – mondom, és az ablakon behajítom a fényképezőgépet a világ legsötétebb pincéjébe, ahol Weis úr a hamis bort tartja.
– Te is légy átkozott, Bartis Attila, – mondja nagyanyám, és ez az első mondat, amire emlék­szem.
Azt pedig, hogy Neil mit válaszolt az elnöknek, volt-e azóta őrségváltás az akác alatt, folto­zott-e még cipőt a suszter, írt-e még verset apám, széthordta-e a tejet Agáta, varrt-e több párna­huzatot a varrónő és meghalt-e anyám, hogy a földi idő visszaállt-e, azt ne tudjátok meg soha.

És egy beszédes Bartis-fotó, ráadásnak,  A szigetek c. sorozatból:

Fotó: Bartis Attila: Sárkány, Parangtritis, Jáva, 2016. Forrás: Mai Manó Ház Blogja