Az állomás felől jött, andalgó léptekkel, félszeg mosollyal közeledett.
– Megihatnánk valamit – ajánlotta merészen. Nem állok le ismeretlenekkel, mégis váratlanul ezt mondtam: – Tudok egy csendes kávézót… Maga, ugye cigarettázik, nekem már nem szabad –, de ott kitűnő az elszívó berendezés, pár perc alatt odaérünk.
Előre engedtem, sután szabadkozott, hogy ő a fiatal, mégis; de hát nem ismeri a járást. – Itt sok minden megváltozott – sóhajtotta, mikor már előttünk illatozott a valódi feketekávé. – Ilyen jót például nem ittam soha még.
Húszéves sem lehet, néztem meg alaposabban. Unokám lehetne.
Százhetven magas, ötven kilónál nem súlyosabb, zöldesszürke szemei szenvedélyesen firtatják a világot, göndör haja baloldalt a homlokába hull, vállai kissé csapottak, nem rajong a testedzésért. És hát a cigaretta, hm. Látom, nem oldódik, rendelek konyakot is. Koccintunk, mohón iszik. Intek a lánynak, még egyet. Hozza.
– Ismerjük egymást valahonnan?
– Nem… Azt hiszem, nem. Idegennek számítok a városban. Bár a felmenőim itt végezték tanulmányaikat, egyik elődöm nagydiákként, a nevünk is azonos, Bem tábornok erdélyi honvédhadseregében harcolt. Én viszont… Nehéz helyzetben vagyok…
– Ha arra gondol, hogy megnyitom a pénztárcámat, óriásit téved…
– Félreért. Mikor kirúgtak a főiskoláról, egy ideig anyám nyakán lógtam, aztán nagynéném állást szerzett. Vidéken tanítok, fizikát, földrajzot, oroszt, testnevelést. Más a gond. Az este kopog a milicista: tíz órára legyek a Borsos Tamás utcában, vár Makó őrnagy…
– Nézze, ha eljárt a szája, jobb, ha beismeri; könnyebben megússza. Van olyan trükk: rá kell tenni egy kislapáttal. Ha kérdezi vallatója, hogy olvas-e szocializmus- és államellenes irodalmat, bólintson, nyugodtan sorolja a valóban elolvasott műveket. Mondjuk, Háború és béke, Bűn és
bűnhődés. Karamazov testvérek. Shakespearetől a Lear király, Rómeó és Júlia, Hamlet. Vagy Jókaitól A kőszívű ember fiai, a Szegény gazdagok, Gazdag szegények, Az aranyember. Eminescutól az Esthajnalcsillag. Régi és új urak, Nicolae Filimon… Ez mit mutat? Hogy baj van az emeleten. Ha tartja a vonalat, békén hagyják, többé nem lesz velük dolga. De ne vigye túlzásba. Ismerősöm belekeverte a Grimm-meséket, rákérdeztek, nem olvasta. Azóta félig nyomorék.
– Nem baj, ha kapatosan megyek oda?
– Bajnak baj. De hát falun minden káder elzüllik, nem? Uralkodik magán, nem dumál, mint bágye a kocsmában. Fogalmazzon minél pocsékabbul. Ugye tudja, nyilatkozatot kell írnia. Sok hibával, az is segíthet.
– Akkor most én kérek egy újabb konyakot! – ugrott. Buzgalmában a teljes cechet fizetné, ha engedem.
Rémlik még, hogy milyen muris: orra töve erősen szeplős. Tőzikebokor. Március idusán járunk, ragyog a nap, kopott fehér ballonját leveszi, hajtogatja, vállára csapja. Világosbarna zakót visel. Gyanúsan közel hajolva megvillantja kabátja hajtókája mögött a piros-fehér-zöld kokárdát. Szemében csintalan „azértis”-fények.
Kapnék utána: – Az istenért, ne rohanj vesztedbe! – De amilyen váratlanul bukkant fel, oly hirtelen szórja a semmibe szellemképét a járda ködszürke porával incselkedő tavaszi szellő.

*
Váratlanul beállít egyik távoli rokonom. A házuknál leltem otthonra helyettes tanító koromban. Utcára nyíló kis szobában laktam, esténként lazán kiléptem, s majd vissza, néha hálótársat is csempészve. Alacsony volt az ablak.
Ez a Samu öregesen tempózik. Ne haragudjak a zavarásért –, ajándékfélét hozott. Semmit sem vár érte! S már húzza is elő a paksamétát.
Lebontottuk a házat, új kell a fiataloknak, magyarázza. – A kémény mögött találta a fiam, a padláson. Egy műtrágyás zsákban. Mindenféle iromány, rajzok, képek. Rajtuk bizony a nevem. Miért kerültek oda. Samu átlapozta, de nem sokat ért az egészből, főleg ami a százlapos füzetben található… Talán fontos lehet, annyi év után is. Hát elhozta. No, ha mindenképpen erőltetem, egy-két pohár bort elfogyaszt –, de aztán mennie kell, mert a busz nem vár. Isten éltesse!
Örülök is, nem is, egykori naplómnak. Nagy költőnk, Balassi Bálint
jobban járt. Nem jutott ideje efféle szórakozásra. – Bocsásd meg, Úr isten, ifjúságomnak vétkét – írta. Kérlelte, felszólította –, alkudozott Teremtőjével. Nekem most szembesülnöm kell fiatalságom bűneivel, hiszen mindent szorgosan bejegyeztem a naplóba. És nem mindenik cselekedetemmel szolgáltam rá az üdvösségre. Akiket hitegettem, az egykori szépségek mára jámbor vagy égetni való banyák, tőlük többnyire nyakbavaló kötél volna a kegyelmetes bocsánat.
Nicsak, van egyéb is. „Kihallgatás a Borsos Tamás utcában. Makó őrnagy faggat, románul. Utána ugyanilyen nyelven nyilatkozat írás. A tiszt többször belekacag a válaszaimba. Maga részeg, ez minden harmadik mondata. Én kérem, máma még nem ittam semmit, mondom sóhajtva. Hanem az éjjel igen, mulattunk bizony.
Furcsa nap. Filmben jártam. Füstelszívós kávézó, finom konyak, minőségi kávé – „nyekezol” helyett… És az idős úr. Nagyon hasonlít valakire. Egy pillanatra saját magam vagyok, sok-sok év múlva. Titkon örvendek: ezek szerint kapok a sorstól még negyven esztendőt legalább…
Tanultam tőle egyet s mást. Az őrnagy fel-felkacag, amint beleolvas a nyilatkozatomba. Majd így szól: Bine, puteţi pleca. (Elmehet.)
Aztán utánam szól. Magyarul. – Máskor, ha a mi utcánkban jár, azt az izét, a gallérja alatt… Azt hagyja otthon, jó?!…

Forrás: Bölöni Domokos: A rablóhús fogyasztása. MEK.