LONDONI LEVELEK (Részletek)

2.

A SZIGET

Szaporázta az eső, amikor megpillantottam Albion fehér mészszikláit. Zord óriásokként ültek ott, lábvizet vettek a viharos tengerben. Morcosan néztek rám, magukba süppedve. Megérkeztem a szigetre.
Az érzés, hogy szigeten vagyok, egy pillanatra se tágított mellőlem, míg itt bolyongtam. Lépten-nyomon emlékeztetett rá valami. A sziget a földtani alakulatok közül a magányos, a különc, a társtalan lény, aki nem szorul másra. Mindenre rányomja bélyegét.
Önálló életet él, akár az eleven szervezet. Kérlek, amit most írok, nem dajkamese, szavahihető utazók, megfigyelők tesznek hitet igaz volta mellett. Egy dúsan tenyésző, pompás szigetre, melyen annak előtte nem voltak kecskék, odatelepítettek néhányat, mire a növényzet szemmel láthatólag senyvedni kezdett, a sziget pár év múlva teljesen elpusztult. Rejtély a sziget.
Én is tisztelettel vegyes félelemmel léptem erre a szigetre. Göndör, rugalmas gyöp fogadott, bárányok legelésztek rajta, mesebeli, óriás almafák bólongtak, egy örökkévaló idillben virágok nyíltak, sárga nárciszok, kakukkfüvek, ruták, kosborok, Shakespeare virágjai. Mindenekelőtt a csönd lepett meg, a nagy csönd, a piros kémények, fekete házak között. Hajónk oly halkan kötött ki, hogy a kötél loccsanását is hallottam. Eszembe jutott a genovai kikötő, a nápolyi öböl, mely egy madárkereskedés cifra lármájával rikolt, mikor közeledünk feléje, s elszorult szívem a szürke, fojtó hallgatástól. Tolongás, szóvita nélkül szálltak ki az utasok, egyenként. Hordárok álldogáltak a kőgátra könyökölve, pipával agyarukon, s – megfigyeltem – pontosan minden két percben köptek egyet. Föl lehetett fogadni őket, de nem ajánlkoztak. Hűvös gentlemanek voltak. A vasúti kocsit, mely Londonba röpített, Doloresnek hívták, minthogy itt nem számozzák, hanem női nevekre keresztelik el a vagonokat. Dolores harmadosztályú fülkéjében, melyet egyébként csipke borított s bársonypamlag tett kényelmessé, kívülem egy pápaszemes, téglapiros arcú öreglány ült, Thackeray-figura, egy szürke kürtőkalapos úr, Dickens-alak, meg egy vállalati kifutó-fiú, paszományos egyenruhában, s takarosan fésült haján, a fejebúbján viselte bőrszalagos sipkáját, pofoncsapva, olyanformán, mint nálunk az operettprimadonnák szokták, nadrágos szerepekben.
Egy ujjmozdulattal mindnyájan uzsonnát rendeltek a vonat-pincértől, az behozta a fülkébe – vajas kenyér, narancsbefőtt, tea, mely igazán jóleshetett ebben a júliusi hidegben –, különben egész úton tartalmasan hallgattak. Mindegyikük egy-egy sziget volt.
Maga a londoni utca is sziget, zárt, bizalmatlankodó, egyáltalán nem közlékeny. Olaszországban künn az utcán folyik az élet, tárt arccal és szívvel, nálunk valahol a kapu alján és a küszöbön, itt pedig a kétoszlopos, sokszorosan lelakatolt palotákban. Kávéházuk egyetlen van, a Royal Café, a Piccadilly Circus közelében. Ezt mint különlegességet meg is tekintettem. Akkorácska, mint egy kisebb budapesti kávéház-vendéglő, csak éjjel telik meg színészekkel, artistákkal, külföldiekkel. Hiába kuktáskodik az ember, életükből alig les el valamit. Napokig nem tudtam, például, hol vásárolják kenyerüket. Csak bankok, irodák, egyesületek kerültek elém. Ezeken az utcákon a forgalom háborúja dúl, pergőtűzzel, bombarobbanásokkal, olyan titáni arányú, hogy a mennyiség szépséggé válik. Sehol a földgolyón nincs ilyen jó közlekedés. Végeérhetetlen sorokban rohannak az autóbuszok, gépkocsik lánca kering, lenn a föld alatt pedig, öt-hat emeletnyi mélységben, a csempézett, szellőztetőgépektől léghuzatos alagutakban az underground dübörög, ez a vad villámvonat, mely amint kirobog a mesterséges éjszakából, tündöklő termeskocsiival, villanylámpáinak tűz-sörényével, távolságok regényes pátoszát árasztja. Mégis nagyon különös ez a zenebona. Csönd lebeg fölötte. Csak a gépek zakatolnak, az automaták, melyek beengednek ide, kiengednek amonnan, vasúti jegyet árulnak, bélyeget, szivart, cigarettát dobnak markomba. Az emberek hallgatagok, közönyösek, amennyiben nincs szükségem rájuk. Valami úri közöny ez, mely a tapintathoz hasonlít. Akármit csinálok, nem törődnek velem, nem kíváncsiak rám. Járhatok kitérdelt nadrágban és borotválatlanul a legelőkelőbb utcákon, sárga cipőben és frakkban, burnuszban, vagy spanyol mantillában, nem bámulnak meg, fejemre csaphatok egy leveses-tálat s orrommal fújhatom a szaxofont, lefekhetek az utca közepére, a sárba, senki a fülebotját se mozdítja. Az egyéni szabadság földje. Szótlan rikkancsok kínálják az újságokat, néma gyümölcsárusok tolják kordéikat. Sohase hallottam, hogy valami boltosinasnak utánakiabáltak volna. Utcai pörpatvart se láttam. Az ösztönélet elbújik, az érzelmi megnyilvánulás láthatatlan.
Igaz, Paddingtonban, egy este, a csapszék előtt, egy férfi énekelt. Ez azonban olasz volt. Egy négyéves fiúcska is sírt, a füvészkert, a Kew bejáratánál. Ez viszont kínai volt.

Pesti Hírlap, 1927. augusztus 14.

3.

KÖD, KESERŰ CUKRÁSZDA, NYELVTAN

Még mindig esik. Három nap óta egyetlen napsugarat se láttam, csak este a moziban. Reménytelen az égbolt. Az autóbusz tetején minden ülés fölött fölcsatolható ponyva van, azt feszítem ki fejem fölé, alóla szemlélem a várost. A járókelők lemondóan, megadóan áznak, évszázados edzettséggel. Nyálkás, hurutos ködcafatok lógnak a komor, egyforma paloták oromfalairól. Szegény szobrok, ő halhatatlanjaik, kormosan, rozsdásan, penészesen dideregnek a nyirokban, egy örökkévalóságig, esernyő nélkül. A Themze olyan piszkos, hogy szeretném kimosni bő vízben. Sötétszürke, de híg, akár az elromlott töltőtolltinta. Apró vashidak rémlenek elém, egy csöpp lánchíd, a miénknek kisebb, rozogább mása, s messze-messze a roppant Tower-híd, mint kísértet, lidércnyomás valami lázálomban. Aki ilyenkor ténfereg a parton, vagy fut üzlete után, azt elfogja a sírógörcs, az ásítás, az unalom, mindaz, amire nekik egyetlen szavuk a spleen, szaggatást érez ízületeiben, belép az üdvhadseregbe, vagy egy újonnan alapított vallásos szektába.
Kezdem őket megérteni. Tegnap a New Oxford Streeten egy vendéglőben ebédeltem, tejes zabkását ettem, gyömbérsört ittam rá. Amíg késeink-villáink csörömpöltek, s fehérbóbitás pincérlányok sürögtek-forogtak, az étterem közepén lévő dobogón egy anglikán lelkész előadást tartott a csúzról. Fakó hangja a cigányzenét pótolta. Valahogy védekezni kell a szomorúság ellen. Fűszerszámos ételeik, italaik arra valók, hogy csiklandják, kaparják, ráspolyozzák a minden pillanatban kihunyni készülő életkedvet.
Az édesszájú itt éhkoppon marad. Sodafontainek csobognak, whiskyt isznak, stoutot, mely olyan színű, mint a kulimász, s olyan ízű, mint a vízzel fölengedett cipőkenőcs. Tormával, maró húsmártásokkal korbácsolják álmos ínyüket, hogy el ne aludjanak. Kedvenc csemegéjük a grape-fruit, a citrom és narancs savanyú-fanyar keresztezése. Cukrászdáik keserűek. A gyömbért árulják itt, minden formában, gyökéralakban, szárítva és cukrozva, süteményekbe sütve, ezt a vad fűszert, melytől könnyeznék és tüszkölnék. Pipájukat még az utcán se teszik ki szájukból. Az élet keserűségét – hasonszenvi gyógymód után – keserűvel kúrálják.
Eleinte fölöttébb bosszankodtam, nevettem azon is, hogy mindenki, kivétel nélkül, a szobalány, vagy az az ismerősöm, akivel találkoztam az utcán, vagy írótársam a klubban, tüstént az időjárásról értekezett velem a bevezető köszönés után. „Micsoda csúnya idő. Esik az eső. Nem esik?” Nem irántam, vagy családom iránt érdeklődtek, ami itt illetlenség, hanem az időjárásról. Természetesen ez távolról bárgyúnak látszik és fölöslegesnek. Később az ember rájön, hogy kérdésük őszinte, érdekes, életbevágó. Az esőköpeny, vízálló cipő mindennapi életük fegyvertárához tartozik. Pár nap múlva magam is így társalogtam ösztönösen: „Micsoda csúnya idő. Esik az eső. Nem esik?” Nyelvük maga is sziget. Lehetetlen környezetükből kitépve tekinteni. Nem is jöhetett létre másképp, mint hogy egy csomó ember, latinok, normannok, szászok, jütek, elszakadván a kontinens közösségétől, a többi nyelvek testvériségétől, bizonyos önkényes hangzókban, kiejtésekben állapodtak meg, melyek szintén az időjárással függnek össze. Ezek, kérlek, beszed közben egyáltalán nem nyitják ki a szájukat. Nyilván attól félnek, hogy belepotyog az eső, vagy náthát kapnak a ködtől. Nézd, hogy tátogat a francia, az olasz, a magyar, az orosz, hogy rángatja, pöndöríti, csücsöríti mind a két ajkát, mikor közölni akar valamit. Az ő szájuk merev. Csak fogazatuk fehér billentyűzetét használják, mely a századok során mintha jobban ki is nőtt volna, mint más népeké. Én legalább sehol se láttam ennyi óriási, ferde, előredőlt fogsort, még a legszebb nőknél is. „Ne beszélj a szájaddal.” A pesti csibész-szólás bárkinek ajánlható, aki meg óhajtja magát velük értetni. Száj semmiesetre se kell az angol beszédhez.
Tudod, mire gondoltam itt gyakran? Arra, hogy a koponyák, melyeknek már lerohadt az ajkuk, legkönnyebben ezt a nyelvet tanulhatnák meg. Bizonyos is vagyok, hogy a csontvázak éjjel, a temetőben angolul beszélgetnek egymással, s hozzá hidegen, tárgyilagosan mosolyognak.

Pesti Hírlap, 1927. augusztus 20.

(Folytatjuk)