Ferencz Benjámin 1920-ban született a partiumi Csolton, azaz 2020. március 11-én töltötte be a századik életévét. Ő képviselte a vádat a háborús bűnösök sorrendben kilencedik nürnbergi perében, és ő is bábáskodott az ENSZ nemzetközi büntetőbíróságának felállításánál…
Az Osztrák-Magyar Monarchia fegyverletétele, 1918 után a román hadsereg fokozatosan megszállta Erdélyt. 1920-ban, a trianoni békeszerződés júniusi aláírását követően hősünk apja, „a félszemű zsidó suszter” családjával, továbbá néhány rokonukkal elmenekült, és Amerikáig meg sem állt.

Amikor Benjámin New Yorkban elkezdte az iskolát, még angolul sem tudott, ám a jó eszű, kitűnően tanuló fiú felnőve, ösztöndíjat nyert a Harvardra, az elit egyetemen jogot tanult, s később, a II. világháború után – amelynek során 1944-ben közlegényként részvett a normandiai partraszállásban – ő lett a nürnbergi perek legfiatalabb ügyésze. A németül is beszélő, jogvégzett (immár) Benjamin Berell Ferencz előbb azt kapta feladatul, hogy gyűjtsön bizonyítékokat a náci vezetők ellen tervezett perekhez a felszabadított haláltáborokban, majd civilben, jogászként csatlakozott a nürnbergi perek előkészítőihez. (A főperben Göring, Hess, Ribbentrop, Keitel tábornagy és húsz társuk ült a vádlottak padján, ám ezt követően még tucatnyi hasonló eljárást tartottak.)

A Ferencz-bíróság

A keleti frontról gyűjtött jelentések alapján Ferencz göngyölítette fel az „Einsatzgruppen-ügyet”. Ezeknek a „bevetési csoportoknak” nevezett SS-halálosztagoknak mintegy háromezer tagjuk volt, áldozataik számát sokszázezerre becsülik. Az Einsatzgruppen-per volt sorrendben a kilencedik a nürnbergi perek közül, 1947–48 fordulóján. Ennek az eljárásnak lett a főügyésze hősünk, az akkor 27 éves fiatalember. A 24 vádlottat a bíróság kivétel nélkül bűnösnek találta, tizennégyüket halálra ítélte.
Parancsnokuk, Otto Ohlendorf SS-tábornok azt találta mondani védekezésképpen, hogy az egysége különb volt a többinél, mert ő nem engedte, hogy a csecsemők fejét fához csapják, vagy célpontként használják. Az anya magához szoríthatta gyermekét, így egy golyóval lőhették szíven kettejüket. Bűntársai közül a kirívóan kegyetlen Paul Blobel visszautasította, hogy kommandójával Babij Jarnál 33 ezer embert küldött a halálba, szerinte „csak” 10–15 ezren lehettek…
A világháború és a nürnbergi perek után Ben B. Ferencz továbbra is Németországban maradt, itt született meg mind a négy gyereke (korábban ifjúkori szerelmét, Gizit, azaz Gertrude-ot vette feleségül, aki Szatmárnémetiből került Amerikába). Ekkor olyan pereken dolgozott, amelyekben a koncentrációs táborok túlélőit kárpótolták, a nácik által zsidóktól elkobzott vagyont adták vissza, vagy tisztségüktől megfosztott zsidók nyugdíjáról döntöttek.
1957-ben tért vissza az Egyesült Államokba, ezután ügyvédként praktizált az USA-ban, de a vietnami háború miatt a magánpraxissal felhagyva, egy nemzetközi bíróság létrehozásán kezdett el dolgozni. Ebből nőtt ki a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC), ami a népirtással, háborús bűnökkel és más emberiesség elleni bűncselekményekkel foglalkozik. Az első vádlott egy véreskezű kongói hadúr volt, aki elrabolt gyerekeket kényszerített privát milíciáiban harcolni a polgárháborús afrikai országban. Hágai perében Ferencz, Nürnberg akkor már egyetlen élő ügyésze, mondhatta el a vád zárszavát.
Hollandiában, a nemzetközi büntetőtörvényszék épülete melletti parkban pár éve sétautat neveztek el Benjamin Ferencz tiszteletére – aki szüleitől hallott magyar szavakból máig megőrzött néhányat. Néhány éve ismerte csak meg őt a szélesebb közönség: a Prosecuting Evil (Vádemelés a Gonosz ellen) című dokumentumfilm egy csapásra médiasztárt csinált a még mindig életvidám, energikus, szellemileg és fizikailag egyaránt friss férfiból, aki jogászprofesszor létére a hippiktől kölcsönzött jelszót. A „Szeretkezz, ne háborúzz!” (Make love, not war) felhasználásával megalkotta saját mottóját: „Make law, not war!” (Törvényt hozz, ne háborúzz).

A Ferencz-út

Fotó: Armin Weigel

Köszönöm barátaim, Bártfai Gergely és Daniss Győző segítségét.

Forrás: Magyar emlékek a nagyvilágban