LONDONI LEVELEK (Részletek)

4.

MIT LÁTTAM?

Óriási szálló. Egy nagyobbacska város. Nem, egy kisebbecske állam. 7000 szoba, mind egyforma, egyablakos, tiszta, kényelmes. 7000 ágy, 7000 mosdó, 7000 csengő, 7000 villanylámpa, 7000 párna. Sajnos, nem kapok szobát, mind el van foglalva. Megállok az előcsarnokban, s felvonók kattogása közben, a zsongó zajban gondolkozom. 7000 ember, 7000 fej, 7000 száj, 7000 tüdő, 7000 szív. A 7001-nek már nem jutott hely. Ballagok tovább.
Hirtelenül bikanyakú, tetovált karú matróz ugrik le az Arthur Streeten, s gépkocsijával mintegy eltorlaszolja a szűk utca bejáratát. Tornainget visel, lobogó hajat. Csak egy pennyt, hölgyeim és uraim, olyan mutatványt látnak mindjárt, melyet már India és Ausztrália is megbámult. Összeverődik ötven-hatvan ember. Potyognak a rézpénzek az aszfaltra. A matróz körülad egy tucat tizenöt centiméter hosszú, vastag vasszöget, hogy a közönség vizsgálja meg. Aztán letérdepel a földre, fogai közé harapja a zsebkendőbe bugyolált szögeket, s egyenként meggörbíti. állkapcái csikorognak. A zsebkendő csupa vér. Csöndben állnak a nézői. Semmi tetszésnyilvánítás, csak egy-egy méltányoló fej-bólintás. Ali right. Egyik szöget az erőművész átnyújtja nekem emlékül, hat pence ellenében. Körötte tombol a forgalom. Ilyen jelenet, mely itt mindennapos, otthon egy kis mezővárosban is elképzelhetetlen volna.

Tiszteljétek a gyermekeket. Nem szabad őket kocsmába vinni. De estefelé a kültelki csapszékek előtt csoportokban tanyáznak, akár az óvodák udvarán. A mama benn whiskyzik, őt várják. Tiszteljétek a mamákat is.

St. James Theatre. Az Interference című detektívdrámát játsszák, talán már kétszázadszor, táblás ház előtt. A közönség naponta ácsorog a színházi jegyekért, mint a budapesti utcán a háborúban vajért. Előadás, rendezés kitűnő. Maga a cselekmény oly átlátszóan gyermekes és bárgyú, hogy nálunk vidéken is kinevetnék. Mellettem egy pap komoly izgalommal, dagadt homlokérrel figyeli a mozzanatokat, s a rózsás arcú, galambősz lady, aki előttem ül, törölgeti könnyeit. Felvonás közben a nézőtér tapsol, az elragadtatás legnagyobb jeléül fütyül. Mit tehettem? Én is fütyöltem. Teljesen egy véleményen voltam velük.
A kabaréban táncolnak, számoló lovat mutatnak be, színészkarikatúrákat, a buta amerikait, meg egy bokszmérkőzést. Két legény összecsap, fél percig villámgyorsan dögönyözik egymást, aztán a mérkőzést visszafelé pergetik, lassított ütemben, mint a moziban látni. Régi ötlet, de kivitele ragyogó. A test elmésségét érzem. Egyébként sehol egy kétértelmű szó, kaján célzás a nőkre, semmi kacérság, sikamlósság. Legnagyobb humor az, ha valaki földre pottyan, vagy végigreped a nadrágja. Ezen apraja-nagyja hahotáz, sivalkodva. Hejh, kölcsön kellene kérni tőlük egy kis jókedvet, meg tízezer fontot.

Lakáj lép ki a Regent Street egy palotájából, csatos lakkcipőben, térdnadrágban, arany paszományos libériában. Ősz, de mozdulatai feltűnően ruganyosak. Amint közelebbről szemügyre veszem, látom, hogy haja ezüstre van festve, a stílus kedvéért. Majd a szoknyás skótok vonulnak őrváltásra, s előttük, a sor élén dudás halad, aki a középkor mélabúját dudálja fülembe. Felelet arra, hogy miért oly közepesek színházaik. Nekik maga az élet színház.

A Bond Streeten áll egy vak úr, kifogástalan home-spun ruhában, fekete szemüveggel. Egyetlen szót sem szól, egyetlen jelet sem ad, hogy koldul. Tökéletesen mozdulatlan. Hideg, majdnem szigorú. Nem törődik az alamizsnával, vele szemben eleve bejelenti teljes désintérressement-ját. Mellén villogóan fehér karton, melyet nyilván mindennap megújít, rajta rondírással, tussal gyönyörűen kipingálva: Totally blind. A tündöklő boltok negyedében, ahol minden kirakat szavatol az árak megbízhatóságáért, az arany-platina tisztaságáért, döbbenetesen hat rám az üzletiesség e szűkszavú megállapítása: Ladies and gentlemen, nem szélhámosság, valódi, hamisítatlan, százszázalékos vakság. Warranted!

Ausztráliai alma, francia körte, gyarmati piszke, akkora, mint egy dió, nagy nyugat-indiai banán, kis kanári banán, aztán fekete héjú négerbanán, belga szardínia, dán vaj, nagykőrösi uborka, minden, amit szem-száj megkíván. Másként a londoni boltok nagyjából olyanok, mint a mieink. Egy különbséggel. Nálunk az üzletekben mindenütt ki van írva: English spoken. Náluk sehol. De azért itt is beszélnek angolul.

Pesti Hírlap, 192J. Szeptember 1.

---

6.

SZÖVEGEK KÉPEK ALÁ

Nézd, most egyszerre megáll a forgalom. Hőkölve torpannak vissza az autóbuszok, gépkocsik, motorkerékpárok, a népvándorlás harsogó áradata egy pillanatra elpihen. Mi történt? Talán az indiai alkirály halad át az úttesten, vagy a lordmayor? Nem, csak egy hároméves kisfiút vezet át kezénél fogva a rendőr, a kékruhás bobby. Egymás mellett az óriás és törpe, mint a népmesében. Ez a pillanat mindig a drámák pátoszával hat rám. A járművek sorfalat alkotnak előttük, díszőrséget állnak. Itt nem kiáltják a rendőrnek „mort aux vaches”, nem hívják őt se ,,flic”-nek, se „mihaszna András”-nak, nincs csúfneve, csak családi becézőneve. Gyermekeket nem lehet ijesztgetni vele. Ha azt mondjuk nekik, hogy odaadjuk őket a rendőrnek, akkor tapsolnak. A rendőrnek az angol gyermekképzeletben fehér szárnya van, akár az őrangyalnak.

A külszín csal. De másképp, mint otthon. Nálunk a tönkrement dzsentri sokáig négyes fogaton robogott, hajdúval a bakon. Londonban a paloták, magánvillák nesztelenek, kívülről szerény hivataloknak látszanak. Múlt éjszaka az Eaton Place körül, mikor arra jártam, kinyílt egy ilyen kis kastély kapuja. Hölgy szállt autójába, lazacszín selyemruhában, gyémánt fejékkel, paradicsom-madár-tollal, s két kürtőkalapos ifjú kísérte. A kapu csillárfénytől tündöklő keretében lakájok, inasok néma hada, ladyk estélyi ruhában, gentlemanek frakkban. „Fenn az ernyő nincsen kas”: ez a mondás ismeretlen náluk.

Tukánok az állatkertben. Narancsszín, skarlátvörös tollaik ordítanak. Hosszú, vastag csőreiket állandóan csapkodják, valami idegenszerű fa-zajjal. Őserdőben képzelem magam, a lüktető élet középpontjában. Gyönyörködöm a színek szemérmetlen tobzódásában, ebben a szemtelen, rakoncátlan, fölszabadító, hatásvadászó lármában. Ők az én barátaim.

Smitfield, Cattle Market. London gyomra. Hajnalban keltem, hogy mindent színről színre lássak. Hat holdnyi területen huszonnyolc csarnok sorakozik egymás mellé, mind egyforma, mind kétszer akkora, mint a mi központi vásárcsarnokunk, zsúfolásig tömve állati hússal. Semmi szag. A levegő oly hideg, hogy didergek. Jéggel hűtik az egész épülettömböt. Mészárosok állnak meg-dönthetetlenül, mint mindenre elszánt birkózóbajnokok, meztelen karú, véres daliák. Külön vonatszárnyak vezetnek ide. Húsz vagon borjú. Ötven teherautó ökör. Kétezer láda disznó. Az egyik kosárban marhaszemek, a másikban hurkabelek, vagy zsigerek, vagy csontok. Ökörszív, mely óriási, mint egy lírai költő szíve. A mészárossegéd a fején, a fekete haján cipeli a borjúvelőt, anélkül, hogy hozzáérne. Agyvelő a másik agyvelőn. Itt él a legnagyobb húsfogyasztó nép. Csatatér ez, diadalmas ütközet után. Tíz órára minden elkel. Holnap az egész újra kezdődik.

Kukailimika, Kukailimika! így nevezik a hawai szigetlakók istenét, aki a háborút, halált, dögvészt okozza. A British Museum néprajzi osztályán négy hasonmása van kiállítva, melyet a bennszülöttek mintáztak. Arca vörös toll, szeme kagylóhéj, fogsora kétszáz kutyafogból áll. Az elmebetegek rajzaira emlékeztet. Most győződtem meg, mennyire igaz a lélekbúvárok megállapítása, akik szerint az ősi népek s a paranoiások képzelete egyformán kihagyásos, csecsemőszerű. Rettenetes ez a bálvány, amint tömpe orrával rám fintorog s élettelen szemével rám bandzsít. Úgy rémlik, hogy már többször találkoztam vele, gyermekkori lázálmaimban.

Pesti Hírlap, 1927. szeptember 22.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ