Az Iszony és a Bűn című alkotások méltatását (Szatmári Hírlap, 1968, illetve Bányavidéki Fáklya, 1971) követően kihasználtam minden alkalmat, lehetőséget (csak azokról a művekről írhattunk, amelyek otthon jelentek meg, illetve azokról a színművekről, melyeket hazai színházak mutattak be), hogy Németh László munkásságára hívjam fel az olvasók figyelmét. Így jött sorra a Gyász (1976), a Fábián Ernő gondozásban megjelent Pedagógiai írások (1980), az Égető Eszter (1984), az Irgalom román nyelvű kiadásáról szóló írás (1990); a Villámfénynél szatmári bemutatójának román nyelvű méltatása (1977), valamint a nagyváradiak vendégjátékáról – a Papucshős – szóló színházi krónika. (1988)
Az 1989-es politikai fordulat felnyitotta a zsilipeket. Az életrajzi vonatkozású évfordulók, jubileumok kínálta alkalmak „kihasználásáról” az előbbi közleményemben részletesen beszámoltam. Mellettük, velük párhuzamosan jelent meg a nagybányai és szatmárnémeti napi- és hetilapokban – jegyzetek formájában – sok „aprómunka”, amelyek egy-egy jelenségre utaltak. Témájuk, tartalmuk sokrétű kérdéseket vetett fel: Németh László gondolatai a duna-völgyi sorsközösségről, drámái a romániai színpadokon, reformeszméinek időszerűsége, továbbá az életúthoz kötődő megemlékezések. Ez az időszak adott lehetőséget arra, hogy az addigiakhoz képest szélesebb körben, a Korunk hasábjain szóvá tegyek néhány, engem foglalkoztató kérdést. Ilyen volt a Sorskérdések, valamint az Emberi színjáték című kötetről írott méltatás, a leveleskönyv értékeire utaló figyelemfelkeltés; szóvá tettem, hogy a Németh László és Veress Dániel levélváltását közlő kötet miért nem Romániában jelent meg, hogy ’90 után miért maradtak el az újabb színházi bemutatók Erdélyben…
Az igazi „áttörést” nem ezek hozták el számomra. Az évfordulós ünnepségek, centenáriumi alkalmak révén előadóként lehettem jelen a Korunk folyóirat szervezte kolozsvári ünnepségen és Magyarországon is – Debrecenben, Kecskeméten, Budapesten a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott országos rendezvényen; tanulmányom jelent meg Székesfehérváron a Németh László Társaság és a Vörösmarty Társaság kiadványában – Az író rejtettebb birtokán –, továbbá debreceni Csokonai Universitas Könyvtár Németh László irodalomszemlélete (1999), illetve A prózaíró Németh László (2005) című köteteiben.
A Magyar Elektronikus Könyvtár nyitott teret számomra, hogy tanulmányaim immár a világhálóra is fölkerüljenek. Cseke Gábor értő és gondos szerkesztői munkájának köszönhetően lett elérhető, többek közt, 2011-ben A magyar vigyázó címmel közzétett kötet, amely a róla szóló tanulmányok mellett közli Németh László romániai bibliográfia: 1928–2011 című adattárat. A bennük közölt tanulmányok főleg az író erdélyi kötődéseit helyezték előtérbe: „Gondolataidból élünk” Németh László műveinek romániai visszhangja, A prózaíró fogadtatása Erdélyben. Regényei még nem, de hírük eljutott hozzánk, A jövő szövetségeseiként – más–más csillagpályán haladva Németh László pályája Nagybányától a Korunkig; „A magnak meg kell halnia, hogy kalász legyen belőle” – Németh László arca a Korunk tükrében; Tudunk–e valaha céljainkhoz méltó hadrendbe állni? – Németh László Magyarok Romániában című útirajzának erdélyi visszhangjáról; „A magyar természet új megnyilatkozása ő” – Németh László Tamási Áronról; Apáczai Csere János – kettős megközelítésben– Azonosságok és különbözőségek Németh László és Páskándi Géza Apáczai–drámájában; „Benned rovom erdélyi adómat” Németh László és Veress Dániel levélváltása. Mellettük általános vonatkozású írások is szerepelnek: „Az irodalom a magyarság akarata” – Németh László irodalomszemlélete a Készülődés korában; „Egy kis nép joga az élethez: hogy különb” – Németh László a kisebbségi magyarság sorskérdéseiről. A kötet sikere minden reményemet meghaladta: megjelenése óta hatezernél többen lájkolták. (A kötet elérhetősége: http://mek.oszk.hu/09000/09069)
Hetvenöt évesen megérhettem, hogy elsőkötetes irodalomtörténész lehetek. A Felsőmagyarország Kiadónál megjelent kötetembe, később pedig a Kriterion és Művelődés által gondozott könyvembe, a munkásságomra leginkább jellemző témát tanúsítandó, a MEK-kötetből két–két írást vettem át.
Ezzel testet öltött, kiteljesedett az álom, amely jó ötven évvel ezelőtt fogant meg. Ám ehhez kötődik életem harmadik személyes kudarca is. Csupán emlékeztetőül: egyetemi éveim alatt elmulasztottam a felsőbányai bányász szakszókincs összegyűjtését, feldolgozását; újságírói pályám derekán nem volt elég ambícióm a tervezett szociológiai munka elvégzésére, az avasújvárosi ingázás társadalmi kihatásainak felmérésére. Mi volt a harmadik? Doktorálni a Németh László életműve, irodalmi munkásságának valamely szegmenséből.
Amikor jelentkeztem, a kolozsvári professzor azt kérdezte tőlem: ugyan mit tud írni ön arról az életműről, amiről mások, magyarországiak, már oly sok mindent megírtak? Nem tudtam, mit feleljek rá, hisz én eligazítást, támogatást, biztatást reméltem, nem kérdést, amiben minden volt, csak az nem, amit vártam volna: biztatás. Bizonyos voltam abban, hogy melyek az én szellemi kapacitásaim/képességeim. Sosem soroltam, képzeltem magam a nagyok közé. Czine Mihály, Grezsa Ferenc, Görömbei András, Monostori Imre, Cs. Varga István, Bertha Zoltán, Füzi László, Olasz Sándor, Sándor Iván, Tüskés Tibor… s mind a többiek a Németh László-életmű értékelésében oly magaslatokat értek el, ahova és csak legjobb pillanataimban vágyakozhattam. De vágyakoztam! Abban a hitben dolgoztam, hogy árnyékukban, biztatásukra talán egy téglával én is hozzá járulhatok ahhoz a szellemi katedrálishoz, amelynek oltáránál én is ministrálhattam.
Szép volt, jó volt! Irodalmi tevékenységem – nekem – legszebb gyümölcse.