Nászta Katalin: Szövegnapló – zsinórban (9)
Igazán nem panaszkodhatok. Minden elszenvedett sérelmemért bőségesebben kárpótolt Isten, mintsem elgondolhattam volna. Nem hittem volna 1989-ben, hogy a világ végén is hallanak rólam és mást is kapok talentumom mellé.
Egy talentum súlya 49,11 kg – aranyból. Ha ezüst: 43,65 kg.
Mit csodálkozik az ember, ha az egynek elásása is büntetést von maga után? Haszontalan ember, ki ilyet tesz s nem fekteti be, nem forgatja jó haszonnal.
Tele vagyunk kincsekkel. Mindenikünknek van legalább egy talentuma. Nem véletlenül lett jelentése eszmei érték. Tehetség, képesség, amit ki kell fejtenünk, be kell fektetnünk, mert kaptuk. Nem tulajdonunk.
Azt írja – széles e világon ez az öröm hirdettetik majd s csak akkor, akkor jön a vég, ami egy új kezdet. Ezért mondjuk, hogy a remény hal meg utoljára s ezért nem fogy el a szeretet soha. Mert adni a legédesebb kötelesség.
A szeretet nem prostituálódik sosem, szent, tiszta, szellemi, lelki. Nem pillanatnyi öröm.
A kincs, amit kaptunk egy életre, a másiknak terem igazán gyümölcsöt. De együtt lakunk jól belőle.
*
Szavak hátára ülök, kilovagolok. A mező tarka, száraz boglyákkal telefújt, én rendületlenül lovagolok szóparipáimon, melyeket aznapra pányváiktól eloldottam. Olykor vágtatok velük. Ha a kese ló zuhatag sörénye szőkén lobog, nyarat képzelek patáink alá, eggyé váltan suhanunk az elhagyott tájban. Itt minden fa én vagyok. A ló, a lovag, a rét is, amerre járok. Én vagyok a szél s a nap – este a felhővel takart csillagok. Már alszom a nyeregben, mikor hazaér velem, szelíden levet hátáról és belesüppedek mohaágyamba, mit előkészített már az éj. Te nem jössz velem. De ha szemeid lehunyod, képzeletben velem alszol a rengeteg erdőszélen. Paplanunk susogó-zizegő lombok. Álmodunk.
Ó, hogy kardoskodik a szó s a szóló! Mint akik mindig be akarnak fogni s a karámból ki nem engednének! Féltve írja rólam, hogy csak a fiatalkori szerelmeit írja meg – pedig jól tudja, mert benne is ott zsonganak a meg nem élt, elmaradt temetőnyi szerelmek. Mennyi, mennyi.
Mi másból lennénk, atyámfiai. Nem is kellene más szóval élni, mint atyám s fiai, szeretet szerelem, lendület, futás, száguldás, röpte, napba vágyódó indulat, szelekkel suhanás, mindig virradat, sose alkony, dél is csak keveset, ez ott az az idő, ahol nem ülhet csak, aki maga is dél, maga a teljes, az örök meleg, biztonságos mindenség.
2021-01-23
Pusztai Péter rajza