LONDONI LEVELEK (Részletek)

7.

HYDE-PARK. VASÁRNAP, NÉPSZÓNOKOK

Amíg élek, nem felejtem el ezt a verőfényes, izgalmas napot. Mindjárt reggel a Hyde-parkba hajtattam, hogy végighallgassam a népszónokokat. Erről az állandó népgyűlésről, fiókparlamentről (vagy szabadalmazott sóhivatalról) már sok mindenfélét hallottam. Az angol – a világ legszabadelvűbb, leggyakorlatibb népe – mindenkinek megengedi, hogy bármikor és bárhol szónokoljon. Ha van hallgatója ,jó, ha nincs, az is jó. Fő, hogy a feszítőgőz kirebben a kazánból, különben robbanás történhet. A szó: elvetélt tett. Tegnap, mikor színház után a Piccadillyn gyalogosan igyekeztem hazafelé, ízelítőt kaptam szokásukból. Egy őszbe csavarodott skót éjjel tizenegykor a kocsiútra tette lépcsős, könyvtárlétrához hasonló szószékét, fölmászott rá, s a munkabérekről tartott előadást. Nyomban húsz-harminc hallgató vette körül, aki helyeselt neki, vagy ellentmondott, s tíz rendőr, némán, karba font kézzel. A szónok, miután elmondta beszédét, mint aki jól végezte dolgát, továbbvitte az éjszakába szószékét. A Hyde-parkban azonban mások az arányok. Ez a park 363 hold, egy egész világrész. Gyöpe, mint a tenger. Kövér bárányok és kosok hevernek rajta, sovány hivatalnokok és fáradt gépírólányok, csecsemők is, magukra hagyva. Köröttük viharzik a közélet. A Marbre Arch mellett, ahol hajdan annyi hírességet végeztek ki, egymás mellett állnak a szószékek, zászlócskákkal, jelzőtáblákkal, vitáznak a Szent Bibliáról, Krisztus istenségéről, a pápák csalhatatlanságáról, az English Churchről, új és régi prófétákról, a háborúról és békéről, az anabaptistákról és kommunistákról, az indiai javaslatról, a nemzeti eszméről, a vallási törvényről, sőt az állatvédelemről is. Ezt csak egy szál ember hallgatja, azt tízezer. Az egyik szónok hangja áthallik a másikhoz, szinte feleselnek egymással. A közönség pipáz, komoly és tréfás megjegyzéseket tesz, olykor izgatottan hadonász. Új vitatkozó csoportok keletkeznek a szónokok körül, s – a sejthasadás alapján – új szónokok is. „Londoni jelenet.” Shaw és Chesterton népe. Tátott szájjal járkálok a tömegben. Úgy rémlik, hogy több évszázaddal zuhantam vissza a történelemben, s még mindig a hitújítás korában élek, ahol makacsul, görcsös erőfeszítéssel keresik a folyton elsikló, megfoghatatlan igazságot. Színpadhoz hasonlít ez a zöld paradicsom, a világszínpadhoz. Nem is az embereket látom, hanem magát az Emberiséget, mely gyötri, zsigereli, hóhérolja magát, hogy végre-valahára megtudja, melyik a helyes út, mert eddig még semmi, semmi sincs véglegesen elintézve. Itten találkoztam először az Emberiséggel.
Hogy is történt? Úgy, hogy előttem haladt egy kalapos öreg lány, valami kis zsámolyt cipelve. Egyszerre, közvetlen közelemben, a zsámolyt a fűre helyezi, ráugrik. Egyik kezében néhány kitépett noteszlapot szorongat, másik kezében a Holy Bible-t. Az izgalom legmagasabb fokán, önkívületesen forgó szemekkel beszélni kezd, rázva diaboló-frizuráját. Sápadt, golyvás nyaka vonaglik. Olyan, mint valami vérszegény cseléd. Hangja azonban túlrikoltja a többiekét:
– Az én ereimben is angol vér csörgedez. Miért nem érthetjük meg egymást, Oroszlánszívű Richárd utódjai? Csak ebben a Könyvben, az egyetlen szent Könyvben találkozhatunk…
Mellette az Anti Socialist Union:
– Tudjátok-e, hogy Oroszországban még mindig patakokban folyik a vér? Hallottatok-e az újabb kivégzésekről? Tudósok, tanárok, művészek, írók vesznek éhen, kóbor gyerekek csatangolnak falkákban. Az áldozatok vére ordít. Ezek a zsarnokok nem nyugszanak mindaddig, míg a Vörös Molochnak új népeket nem dobnak karjaiba…
A Church Army kék-sárga zászlaja alatt imádkoznak:
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben…
Egy feminista agitátornő:
– Jogot a nőknek…
A Catholic Evidence Guild szószékén aranyozott feszület. Egy patikus arcú, kedélyes úr, fehér mellényben, világosszürke nyári ruhában:
– A katolicizmus olyan magas, olyan mély, olyan széles, hogy mindenkit befogad magába, az egész világot…
Egy sapkás legény megjegyzi, hogy nincs pénze, mire a szónok kiveszi erszényét, a földre dob egy shillinget. Példáját, melyet megtapsolnak, követik a többiek is. Egymás után hullanak a pennyk.
Sötét homlokú hindu fiatalember, lobogó zöld nyakkendővel, kezén piszkos szarvasbőr kesztyűvel, ordít, mint az őrült, öklével verdesi mellét:
– Ne feledjétek, hogy mi hinduk mindig megtettük kötelességünket. Együtt harcoltunk veletek a lövészárkok mocskában, mert szemünk előtt akkor is az angol világbirodalom nagysága lebegett. De az Indián home rule…
Az eretnek tábláján, aki azt bizonyítja, hogy „nincsen három Isten, csak egy”, s Jézus nem a lélek, hanem a test megváltója, ezt olvasom:
– An immortal soul needs no salvation. AH living animals (man included) are living souls. God is not: 3.
Sárgaszemüveges hölgy magyaráz lázasan, homlokán szürke, száradó pattanásokkal:
– Southcot Johanna megjósolta a jövendőt. Száz esztendővel ezelőtt lepecsételt dobozban hátrahagyta írásait, azzal a kikötéssel, hogy csak egy nemzeti szerencsétlenség esetén szabad fölnyitni, huszonnégy püspök jelenlétében. Mit írt ezekben az isteni sugallattól áthatott jóslatokban? Azt, hogy Anglia mindaddig nem találja meg a békét, amíg próféciái az utolsó betűig be nem teljesednek…
Christian Evidence Society:
– Az ördög…
Egy hetyke, gúnyos ifjú megkérdezi a szónoktól, hogy látta-e már az ördögöt? A tömeg közrefogja a botránkoztatót, érvekkel igyekszik megértetni vele a szónok igazát. Egy nő elmeséli, hogy annakelőtte ő is hitetlen volt, de megtért. A hetyke, gúnyos fiatalember komolyan hallgatja, talán a következő pillanatban maga is megtér.
The new and latter house of Israel. Szakállas, kövér férfi, keménykalapban. Éppen egyik közbeszólóját leckézteti:
– Tessék? Nem jól hallottam. Mintha valaki azt állította volna, hogy német vagyok. Hát nem tagadom: anyanyelvem német volt. Bocsánatot is kérek rossz angolságomért. De nem ez a fontos. Az a fontos, hogy emberek legyünk, mindenütt, minden körülmények közt…
Divorce law reform Union. Nagyon szomorú, égett ember, nyilván megcsalt férj, teljes meggyőződéssel ágál:
– Ezek a szerencsétlenek egymáshoz láncolva élnek egy egész életen át, mint a gályarabok. Válási törvényünk nemcsak rossz, hanem kegyetlen, embertelen is. Mennyi szenvedés…
Gyorsan váljunk el és menjünk tovább. Emitt a vörös lobogó lengedez. Kommunista szónok, kitűnő gyapjúruhában, színes zsebkendővel szivarzsebében:
– Csak azt nem értem, igen tisztelt elvtársak, hogy a tory-urak miért oly idegesek, mihelyt béremelésről van szó? Ez a lényeg. Én ír ember vagyok, az íreknek pedig az a régi rossz tulajdonságuk, hogy mindig nevén nevezik a gyermeket…
Amott énekszót hallok. Nyolcvan esztendős aggastyán áll a dobogón. Olyan, mint egy múlt századbeli színész. Kék szemeiben a hit túlvilági boldogsága tündököl, s úgy néz velük, mintha vak volna. Panamakalapot visel. Amikor egy zsoltárt elénekeltek, megüti hangvilláját, hervadt kezébe veszi karmesteri pálcáját, s vezényli a kart. Ő maga is dalol, megindító gyermekhangján:
– Oh Thou, my God, my God…
Már alkonyodik. A szónokok mind rekedtek, de még most se hagyják abba. Folyton új és új táblák jelennek meg a hömpölygő sokaság fölött. Most ezt tűzik ki:
– Motor man Morris speaks here of individualism…
Egy sofőr, aki az egyéniség világmegváltó elvét hirdeti. Megjegyzem a nevét, nehogy valamikor gépkocsijára üljek. Idegenkedem azoktól a sofőröktől, akik „egyéniségek”. Az autót csak vezessük a régi, maradi módszer szerint, lehetőleg a kocsiúton, ne a háztetőkön.
Fáradt vagyok. Zúg a fejem. Annyi mindent hallottam. Most érzem, milyen reménytelen az élet, milyen nyomorult az Emberiség. Lefekszem a fűre, egy platán alá, bárányok és kosok közé. Természet, néma fák, néma állatok, vigasztaljatok. Szomorú az ember, mikor rabságban senyved, s nem mondhatja ki azt, ami szívét nyomja. De rám talán még leverőbben hat az ócska gondolatok e végeladása, a kimustrált, uraságoktól levetett eszmék e hetipiaca és zsibvásárja, ez a körbetopogás, ez a soha véget nem érő okoskodás, ez a meddő, nyavalyatörős rángatódzás, ez az átkozott szabadság, mely örökre rabbá tesz mindenkit, aki él. Félre akarok állni. Összetett kezekkel könyörgök, hogy fosszanak meg választójogomtól, véleményem szabad nyilvánításától, helyezzenek végképp az „alkotmány bástyáin kívül”. Ne kényszerítsenek, hogy részt vegyek a tébolyult játékban. Hagyják meg kétségeimet, függetlenségemet, hogy esetről esetre, amint jónak látom, mindenkinek igazat adjak, vagy mindenkit elítéljek, s gőgös magányomban azt gondoljam a zsarnok hatalomról és még zsarnokabb csőcselékről, amit akarok. Mindezzel nem ártok senkinek. Ha pedig nem engednek elfutni, s belehajszolnak ebbe a pokolba, akkor inkább tegyenek kezemre golyós bilincseket, vezessenek el innen egy középkori tömlöcbe. Ott szabadabb leszek ki nem mondott gondolataimmal, mint ezek az elfogultságukkal, melyet oly biztosan, fennhéjázóan kürtölnek ki. Ezt nem bírom ki.
Nem bírom ki!

Pesti Hírlap, 1927. szeptember 30.

(Folytatjuk)