Kosztolányi Dezső: Európai képeskönyv / 10 (Breviárium)
HÁROM LEÁNY MEG EGY FIÚ
Bruges-ben az ember megfeledkezik a jelenről. Visszasüpped a középkorba.
Reggelente a harangtorony rozsdás muzsikája ébreszt. A levegőnek mákszaga van. Körülöttem a tizenharmadik század és a spanyol hódítók nyoma. A csatornák hervatag vizén pelikánok úszkálnak.
Pár nap múlva a magány fullasztóvá válik. Emberek után vágyakozom.
A Lac d’Amour környékén van egy kolostor. Ennek udvarából gyermekvisongást hallok. Ötletszerűen becsöngetek, hogy meglepjem a mi kicsinyeinket, akiket a kedves belgák vendégül látnak. Egy francia apácával közlöm kívánságomat. Az bevezet a várószobába, intézkedik, hogy hozzák elém az összes bruges-i magyarokat.
Nemsokára három kislány lép be, öt-hat éves, és így köszön:
– Bonjour, monsieur.
Én pedig:
– Szervusztok, kislányok.
Gyámoltalanul kört formálnak a szoba közepén, egymás kezét szorongatják. Nem válaszolnak. Olyanok, mint a kis, ijedt csirkék. Azért se hagyom abba:
– Mit üzentek haza, szüleiteknek? Magyarországba?
Még mindig némák. A rég nem hallott anyanyelv fejükben homályos képeket kotor föl, apró, alvó emlékeket, melyeket héthónapi ittlétük már vastag réteggel boríthatott.
– Nem értitek?
Elza ajkán elkényszeredett mosoly fut át. Hilda csak bámul. Margit rázza fejét, ami azt jelenti, hogy nem ért, illetve, éppen azt, hogy ért. Csokoládét nyújtok át mindegyiknek.
Ezt rebegik:
– Merd, merci, merci.
Lassan-lassan csevegni kezdenek, de csak franciául. Margit csokoládébajszos szájával elpötyögi, hogy a papája orvos, de Elza szerint színész, Hilda szerint pedig rendőr. Nem tudom eldönteni, hogy kicsoda füllent közülük.
Most nyílik az ajtó. Tizenhárom éves fiúcska jön, akit eddig – úgy látszik – valahol a kert mélyén kerestek, a búvóhelyén. Haját fölfelé fésüli. Szegényes ruhácska lötyög ösztövér testéről.
Tüstént odafut hozzám, kitörő örömmel, lehajol, meg akarja csókolni a kezemet. Árad belőle a magyar szó.
Egy szuszra elmeséli, hogy édesatyja vasesztergályos Kispesten, nevelőszülei igen jó emberek. Nem hiányzik semmije.
Amint javában beszél, egyszerre mély lélegzetet vesz és sírva fakad. Szeméből patakzanak a könnyek.
Ámulva faggatom: – Mi az, édes fiam?
– Ó – zihálja, alig érthetően –, mindig csúfolnak.
– Kicsodák?
– A belga gyerekek.
– Mivel?
– Azt mondják, hogy mi csináltuk a világháborút.
– Te – kérdezem döbbenten –, te?
– Én, én – felel fuldokolva.
Nézem ezt a munkásfiút, amint szája vonaglik és viaskodik a bírhatatlan fájdalommal.
Hirtelen odamegyek hozzá és átölelem, így állunk pár másodpercig, mint cinkosok, bűntársak.
Hadd higgyék, hogy a világháborút gonoszul, előre megfontolt szándékkal mi ketten idéztük föl: a kispesti vasesztergályos tizenhárom esztendős fia, meg én.
Pesti Hírlap, 1927. október 7.
SVÁJCI TEREFERE
Londonban vörösek a villamosok, mert többnyire csak munkások járnak rajtuk, Párizsban zöldek, mert a többi járművek között alig közlekednek és mintegy a remény csalóka színét jelképezik, nálunk sárgák, mert a mi villamosutasaink annyira irigylik az autók tulajdonosait, hogy a kocsik is bclesárgulnak. Itt kékfehérek, mint a tejcsarnok. A nők tejszagúak, a férfiak ezzel ellentétben a túró és tejföl férfias illatát árasztják.
Roppant unatkozom. Egy feltűnően buta ismerősömmel majdnem sikerült elhitetnem ezt: Minden nagyobb étterem asztalán áll egy svájci tehén, négy lábon, hogy a közönség azon természetesen a tőgylről fejhesse ki színezüst sajtárokba a langyos, párolgó, habzó tejet. Utána a vendégek egy marék svájci frankot kapnak, emlékbe. Itt tévesztettem el a mesét. Ezt tudniillik még az én ismerősöm se hitte el.
Zürich főutcáját Bahnhof Strassének nevezik. Egy főváros legnagyobb utcája. Mennyi jóhiszeműség, egyszerűség, rokonszenves pátosztalanság van ebben.
Valami fölemelő érzés fog el. Ez az egyetlen ország, melynek nincs „ismeretlen katoná”-ja. Sőt – ami még ennél is több – ismert katonája sincsen.
Pesti Hírlap, 1927. október 7.
Gyakran eszembe jut, hogy a szabad és kies Svájcnak csak lángelméi vannak. Irodalma hiányzik. Miért?
Az emberek roppant becsületesek. Utánam hozzák felöltőmet, melyet elhagytam egy padon. Ha vásárlok valamit, meg se kell olvasnom a pénzemet. Sohase adnak vissza kevesebbet. Ez megnyugtat. De többet se adnak vissza. Ez viszont lever.
Az újságokban hirdetést tettem közzé, melyben egy teljesen megbízhatatlan csirkefogót keresek, ki a délutáni órákban kissé szórakoztasson.
Itt szeretnék betegeskedni és meghalni. De élni lehetőleg egyebütt.
Mániákusán imádják az egészséget. A vonat nemdohányzó fülkéi zsúfolva vannak férfiakkal. Ha nem találnak helyet a nemdohányzóban, inkább órákig álldogálnak a folyosón, az ablakok mellett, hogy addig is tüdejükre szívják az ózondús, hegyi levegőt. Aki folyton dohányzik, mint én, az kényelmesen elheveredhet, külön fülkében utazhat, mint egy fejedelem, vagy egy kolerabeteg.
A tó tiszta, mint az a könny, melyet egy tizenhat éves szűz sír május holdfényes éjszakáján. Cseppfolyós azúr, folyékony zafír. A mélyéig lehet látni. Egyetlen papírhulladékot, redőt, hínárszálat se leltem rajta. Éjszakánként, mikor az idegenek alszanak, a szorgalmas svájci gazdasszonyok kimossák a tó vizét, bő vízben.
Egy cigarettát hajítottam el az aszfaltra. Ez nem tilos. De egy öregúr azonnal meglátta és udvariasan eltaposta. Szemrehányóan tekintett rám. Megjegyezte „magának” az arcomat. Érzem, hogy itt nem valami nagy jövő várna rám.
Szedem is a sátorfámat. Búcsút mondok ennek a kisikált, megfésült, csodálatos paradicsomnak. Elismerem, gyönyörű. De annak, aki az én nehéz, bonyolult mesterségemet gyakorolja, több lelkizavarra, több rendetlenségre és – bocsánatot kérek – több piszokra van szüksége.
Pesti Hírlap, 1927. október 16.
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza